Kritika

Disney hercegnő – Marvel Kapitány

Ha eddig kétségeink lettek volna afelől, kié a Marvel Studios, hát a Marvel Kapitányt (Captain Marvel) elnézve már egyértelműen Disney-t kell kiáltanunk. Merida és Vaiana utána Carol Danvers is beállhat a Disney-hercegnők sorába.

Carol Danvers figurája 1968 márciusában mutatkozott be Roy Thomas írónak és Gene Colan rajzolónak köszönhetően a Marvel Super-Heroes 13. számában. Az amerikai légierő tisztje a krí szuperhőssel, Mar-vell-lel dolgozott együtt. Később DNS-e keveredett földönkívüli kollégájáéval, ami szuperképességeket adott neki. Története során különféle képességeket szerzett és számos alteregót is magára öltött, így volt Ms. Marvel, Gemini és Warbird – végül Marvel Kapitány. A saját, Geneva Robertson-Dworettel közös forgatókönyvükből dolgozó rendezőpáros, Anna Boden és Ryan Fleck egyfajta különös mixtúráját adják a fentieknek, így egy egészen komplex karaktert hoztak létre, aki mind képességeiben, mind előtörténetét tekintve táplálkozik szinte valamennyi képregényes elődjéből.

De az alkotók nem érték be ennyivel – a gazdag kínálatot még egy fontos karakterisztikával bővítették: nevezzük ezt most az egyszerűség kedvéért Disney-összetevőnek. Aki látott már elég Disney-hercegnős történetet, tudja, hogyan alakult át a kislányok példaképe szerelmet kergető királykisasszonyból emancipált emberjogi harcossá. Meridát, Elzát és Vaianát már baromira nem a pasik foglalkoztatják, a világ megismerése – és akár megmentése – az önmaguk felfedezéséhez vezető legnagyobb kaland. Carol Danverssel (Brie Larson) sincs ez másként – olyannyira nem, hogy a képregények lapjain még a nő kedveseként szereplő, nem mellesleg férfi Mar-vellt a filmvásznon már Annette Bening alakítja mindenféle romantikus mellékzönge nélkül.

A hősnő története egy erős emlékezet-kieséssel indul. Nem emlékszik semmire balesete óta, azóta csak egy cél hajtja: katonaként a krí hadsereg tisztjeként harcolni a bolygója békéjét fenyegető alakváltókkal. A csata hevében –

hova máshova?

– a Földre pottyan, egyenesen Nick Fury (Samuel L. Jackson) és Coulson ügynök (Clark Gregg) karjaiba. Nyomozásuk során hamar fény derül rá, hogy a nő múltja sokkal messzebbre (közelebbre) vezet a szülőhazájaként ismert Hala bolygónál.

A Marvel hozza a szokásos – nem, nem a Bosszúállók: Végtelen háborúnál, sokkal inkább A galaxis őrzőinél –, bevált receptjét: könnyen fogyasztható sztorit szállít eszelős látványvilággal, ütős zenékkel és biztos székeken ülő poénokkal.

De ez a világ már egyértelműen a női hősök világa.

Valami történik Hollywoodban, valami történik a világban: a #metoo, az inclusion rider vagy a női történetek előtörésének idején nem csoda, hogy egyre több számítógépes játék főhőse lesz nő, vagy hogy a Wonder Woman megjelenése óta az összes óvodai farsangi bál a Csodanők felvonulása lett.

Az, hogy a Marvel még úgy is felült erre a trendre, hogy a filmjeinek eredetijét szolgáló képregények világa igencsak maszkulin, cseppet sem meglepő, hiszen a Disney versenylovaként nem mehet el szó nélkül amellett, hogy ezt a hullámot nagy mértékben az anyacég kavarta. A fordulópontot 2012-ben a Merida, a bátor jelentette, ahol a stúdiómogul bevállalta – igaz, Pixar színekben –, hogy a férfiaktól független, erős főhősnőt ad a világnak. Ne dédelgessünk illúziókat, ettől még Merida is csak egy Disney-hercegnő volt, de tény, hogy egy több száz éves, tündérkeresztanyáktól, fehér lovakon érkező hercegektől, alázatos szempilla-rebegtetésektől meghatározott hagyomány várfalait, ha nem is megrengette, de piszkálta meg.

Carol Danvers tökös csajszi (akit nem mellesleg nem fedetlen testrészekkel próbáltak eladni), pilóta, saját véleménnyel, sokszor önfejűséggel, és történetében a férfiak (többek között Jude Law, aki ezt a szerepet már A kémben begyakorolhatta) csak sidekickek lehetnek. Carol a Merida által megkezdett úton halad, de messzebbre jutott, mint elődje. A film egyik legfontosabb jelenetében az alkotók kiemelik Danverst a férfi-női binaritásból, és egész egy/nagyszerűen

megteszik az egész emberiség képviselőjévé.

Bár alapvetően a Marvel Kapitányt egyszer fogyasztós popcorn mozinak látom, ez a gesztus mégis filmtörténeti jelentőséget adhat neki. Egy nő, aki az egész emberiség képviselőjeként jelenik meg. Persze előfordult, hogy egy nő egyedüli emberként volt egy helyzetben, mint mondjuk a Kapcsolatban vagy a Gravitációban, de itt most a diadal pont az emberi – tehát nem a női – minőségekből fakadt, és ezt egy nő képviselhette – nem emlékszem, hogy láttam-e filmvásznon ilyen deklaráltan megjeleníteni ezt az üzenetet korábban.

Rettentően hálás vagyok ezért az alkotóknak – nem kérdés, ki lesz az idei farsang szupersztárja –, de ettől még ez a film csak egy újabb Marvel-szuperhősmozi. Lehet rajta jókat kacagni, élvezhetjük az űrbéli csatákat, vagy csak bennfentesként összekacsinthatunk, amikor olyan ismert alakok tűnnek fel a vásznon, mint például Ronan (Lee Pace) – a Marvel Kapitány azonban összességében mégiscsak egy hosszúra nyúlt felvezetés a régóta várt Bosszúállók: Végjátékhoz.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs főszerkesztője és egyik alapítója. Geográfusként végzett, majd szabadúszóként írt. Miközben filmes diplomáján is dolgozik, saját PR ügynökségét építi. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek. kataorsolya@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..