Etienne Comar első rendezésében, a csodás zenékkel teletűzdelt Djangóban, nemcsak Django Reinhardtnak állít méltó emléket, de roma holokauszt áldozataira is szépen emlékezik.
Django Reinhardt neve talán csak a jazz rajongóknak cseng ismerősen – nekik azonban igencsak jól muzsikál: a swing királya, a ’30-as évek egyik legnagyobb gitárosa egészen egyedi játékstílusával teljesen új hangnemben játszott, mint előtte bárki. Ha semmi másért, zenei örökségéért már megérte volna vele foglalkozni, a II. világháborúban átélt megpróbáltatásai azonban kifejezetten szívszorító történettel is szolgáltak – amit a saját, Alexis Salatkóval közös forgatókönyvéből dolgozó direktor, Etienne Comar egy csodálatos filmben vitt vászonra.
Django (Reda Kateb) a roma jazz királya, imádják Párizsban, könnyű, léha életet él. Amikor azonban zsenialitásának híre elér a Harmadik Birodalomba is, a zenészt meghívják, játsszon Goebbelsnek. Barátnője, Louise (Cécile De France) arra buzdítja a művészt, cigány származására való tekintettel utasítsa vissza az ajánlatot, és próbáljon feleségével, Naguine-nal (Palya Bea) Svájcba menekülni. A család útra is kel, de átjutni a határon nagyon is veszélyes vállalkozás.
Az eddig elsősorban producerként és olyan filmek, mint az Ízek palotája vagy Az én szerelmem forgatókönyvírójaként ténykedő Comar első rendezésében egy igen erős sztorit rakott le az asztalra – ennél is erősebb azonban az az érzelmi hatás, amit filmjével kelt.
Gyakorlatilag végigbőgtem a Djangót, pedig sem manipulatívnak, sem hatásvadásznak, sem érzelgősnek nem mondanám.
Comar egyszerűen csak megmutat – nem szépít azonban a háború borzalmain, az emberi korlátoltság elrémisztő példáin, és nem idealizálja meg az erőszak árnyékában is kivirágzó vágyat a szépre, az alkotásra, a muzsikára sem, de fantasztikus érzékkel feszíti egymásnak ezeket a megdöbbentő módon egymás mellett élő végleteket. Comar nem vezet végig Django teljes életútját, csupán a második világháború éveit mutatja meg, és egyetlen, sajnos ma már nem létező mű születésére fűzi fel meséjét, ami egy keserédes, de katartikus zenitben tetőzik Warren Ellis szívettépő dallamaitól kísérve.
Annyi mindenről eshetett volna még szó, Django gyermekéveiről, hogy hogyan vált zenésszé, hogy hogyan talált rá második nejére, vagy tragikusan korai haláláról – Comar azonban úgy döntött, hogy a háború éveire fókuszál, talán mert ezáltal nem egyszerűen Django történetét tudta elmesélni, hanem személyes hányattatásain keresztül a roma holokausztra is fel tudta hívni a figyelmet.
És még egy dologra: a zene minden átmosó, megtisztító erejére.
Django mellett a zene, a zene a másik főszereplője a filmnek – ez a mindent túlélő, a legsötétebb órákban is reményt jelentő varázslat. Warren Ellis, aki az eredeti felvételek mellett szereplő score-t jegyzi, tökéletesen érzett rá, hogyan tegye teljessé ezt a történetet.
A filmnek Palya Bea személyében magyar vonatkozása is van. Az énekesnőnek nem ez az első filmes kitekintése, otthonosan mozog hát a vásznon, és kellő alázattal támogatja a remeklő Reda Katebet. Jó érzés a „mi lányunkat” látni egy nemzetközi produkcióban – pláne egy ennyire szívhezszólóban, ahol a zene – és az üzenet – a nézőt még jóval a végefőcím után is elkíséri.
