Kritika

Ettől még Godard-nak is leesne az álla – Do Not Expect Too Much from the End of the World

A kortárs mozi egyik legnagyobb provokatőre újabb lépést tesz valamiféle esszéi(ns)ta-fikció felé, ezúttal sem klasszikus narratívát, sem formát nem kímélve. Radu Jude új filmjében, a Do Not Expect Too Much from the End of the World-ben kevesebb a pornó, de több az anyázás, váratlanul felbukkan benne Uwe Boll és Orbán is megkapja a magáét.

Radu Jude pályájának kezdetét, kortársaihoz hasonlóan, a román újhullám formai és tartalmi keretei határozták meg. Tíz évvel ezelőtt, A legboldogabb lány a világon-ban még fanyar humorral vegyített realizmussal fogalmazta meg a kapitalizmus kritikáját egy iskoláslány történetén keresztül, aki egy üdítőcégen keresztül nyer egy autót és felutazik Bukarestbe a szüleivel. Bár utolsó két filmje is a mindennapok abszurditásából és a történelem mindenkori hatásából merít ihletet, formanyelve sokkal rétegzettebb, kuszább és polgárpukkasztóbb. Ha valaki azt hitte, hogy a Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban tanárnős házipornós esszéepizóddal meg hosszú bukaresti sétával tarkított filmje lesz a csúcs, az talán túl keveset vár Judetól.

Új filmje ugyanis hasonlóan szatirikus hangvételű, epizodikus és töredékes – újra egy túlhajszolt és igazságtalanul kezelt nőt követünk, a formanyelv viszont telítettebb és rétegzetebb, mint valaha. Az Ilinca Manolache által alakított gyártási asszisztenssel, Angelával megyünk végig Bukarest utcáin, ezúttal egy autóban ülve. Újra egy rendhagyó városszimfónia sejlik fel, dudáló, anyázó emberek, reklámplakátokkal túlterhelt látvány és kaotikus nyomor tükröződik a visszapillantóban. Angela castingvideókat készít egy filmhez, ami munkagépektől megkárosultak eseteit meséli el és propagálja a védőeszközök használatát. A balesetért persze nem kaptak kártérítést, a külföldi cég nem vállal felelősséget, de a filmezésért hajlandóak fizetni valamit. Angela két tolószékes munkanélküli segélyen élő lefilmezése között előkapja a telefonját, magára tesz egy filtert és Bobitza nevű alteregóján keresztül edukálja a népet.

Bobitza Andrew Tate egyik legjobb barátja, mindent tud a szexről és a nők kizsákmányolásáról, ráadásul mindezt olyan nyomorforgatóan szexista macsó stílusban tálalja, hogy azt maga Trump is megirigyelné.

Jude eddig is gyakran műfaji idézetekkel, feliratokkal és egyéb áthallásokkal „roncsolta” a klasszikus narratív elbeszélést, ezúttal még tovább megy: egy 1981-es román propagandafilmet, a Lucian Bratu rendezte Angela merge mai departe-t (Angela továbbmegy) használva teremt párbeszédet a múlttal. Egy adott ponton találkozik a két világ és a szereplők is: Jude filmjében a taxisofőrt játszó Dorina Lazar és az akkori stáblistán románosított nevű, most magyarul kiírt Miske László is megjelennek mint károsultak. Így a filmbeli valóság, az idézett valóság és a fikció szétválaszthatatlanná vegyül, ez pedig csak egy Jude sok, nézővel űzött játéka közül.

Már a Bánom is én, ha elítél az utókor óta tudjuk, hogy Jude filmjeiben a narratíva csak másodlagos, a forma az izgalmas. Lehangoló kép tárul elénk Kelet-Közép-Európáról, szórakoztatóbb módon, mint gondolnánk. Angela karakterét az idézett film taxisofőrnője a kizsákmányolt munkásosztállyal rokonítja, elmondva egy s mást a háttérmunkások helyzetéről a filmiparban. A nő ugyanazzal a telefonnal készíti a károsultak videót, amivel Bobitza „szexuális tanácsadását” is, de az őt és a dolgozóit is kihasználó német cégnek csak a castingvideókat küldi el.

A Bobitza által megteremtett formai játék egyfajta kilépés a mókuskerékből a nő számára, a nézőnek pedig éles, gyomorforgató társadalomkritika. Bobitza nőgyűlölő, szexuálisan túlfűtött és már-már aberrált mondatait Manolache játéka annyira hitelessé teszi, hogy néha elbizonytalanodhatunk, hogy ez irónia vagy őszinte vélemény. Persze tudjuk, hogy az, de mi van, ha nem?

A kopasz, szőrös szemöldökű Instagram-perszóna ezen felül Jude ars poeticájaként is értelmezhető: ő is pornón, autóban anyázó idiótákon és filterekkel agyonnyomott, gerinctelen seggfejek képein keresztül fogalmaz meg valamit a világból.

Jude abból főz, ami van, és látszólag egy percig sem bánja.

Telefonos felvételek, 16 mm-es film, Zoom beszélgetések, cinema verité, egymás után pakolt fotók, gigantikus totálok és zavarbaejtő közelik, őrületes tempójú montázs és húsz perces hosszúbeállítás, hogy csak egy pár jellemzővel indokoljuk, mennyire eklektikus film ez. Bukarest élhetetlen káosza erős dramaturgiai erővel bír, Angela küzdelme pedig egyenesen eposzi – nemcsak főnökével harcol, hanem „két személyiségével” is. Abszurd módon már-már pihentető átbillenni a fekete-fehér, szemcsés káoszból a színesfilmre forgott kommunista propagandafilmbe. S mire azt hinnénk, hogy van a rendezőben egy romantikus nosztalgia a múlt iránt, a kép egyből lelassul. Mire megszokjuk a klasszikus történetmesélést, amire olyan szépen kondicionálva vagyunk, Jude egy ilyen godard-i gesztussal újra kirántja a lábunk alól a szőnyeget.

Angela kimerítő odüsszeája során sok mindenkivel találkozik, kiemelkedő ebből Uwe Boll rendező. Boll Romániában forgat zöld hátteres akciófilmet, Angela pedig épp el kell vigyen valamit a stúdióból, ahol a forgatás zajlik. A kritikusverőként elhíresült rendező önmagát játssza, Angela Bobitzát, közös Instagram sztorijuk abszurd szelete a film valóságának.

Jude új filmje nehéz és aktuális témákkal dolgozik, de minden képsorából ömlik a szabadság, a formával való játék iránti igény, köldöknézegetés helyett igazi tartalommal. A tartalom nincs alárendelve a formának, sőt: az erős társadalomkritika megfogalmazásával egyenrangú a narráció határainak konstans feszegetése. Arra, hogy kik vagyunk és miért vagyunk ilyenek ma Európában, csak így tudunk válaszolni. Olyan, mintha Jude filmje azt sugallná, hogy a múltba kell néznünk, de muszáj feltennünk egy filtert ahhoz, hogy a tükörbe nézve ne köpjük szembe magunkat.

A Do Not Expect Too Much from the End of the World február 3-án a Puskinban (teltházas), február 24-én pedig az Uránia Nemzeti Filmszínházban (jegyek még kaphatók) látható a Cinema Niche vetítéssorozat keretében.

Incze Kata

Incze Kata 2018-ban végzett a kolozsvári Sapientia filmkészítés szakán, mester tanulmányait is ott folytatta. Jelenleg diplomafilmjét készíti, rendezőasszisztensként dolgozik és rendszeresen publikál a Filmtetten is. Szereti a hollywoodi reneszánszt, az amerikai független filmeket és mindent, amiben sokat beszélnek és mégis izgalmas.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com