Kritika

Ide lőjetek! – Dogman: A kutyák ura

Dogman-Caleb-Landry-Jones

Egy nehézsorsú karakter, akit megtiport az élet, ő is sok bűnt követett el, mégsem lehet rá haragudni, hiszen érthetőek a motivációi és a hibái ellenére jószándékú ember. Ez Luc Besson és alteregója, Douglas (Caleb Landry Jones), akinek küzdelmes életéről és megváltáskereséséről szól a Dogman: A kutyák ura.

A Dogman látványos gesztus, egyfajta bocsánatkérés. Bessont ugyanis több nő vádolta meg szexuális visszaélésekkel, a Valerian és az ezer bolygó városában szereplőszínésznő, Sand Van Roy pedig azzal fordult bírósághoz, hogy a rendező megerőszakolta őt. Bessont nem találták bűnösnek, de ahogyan ez lenni szokott, a filmvilágban pária lett. Új filmje velencei premierje is felzúdulást keltett (ráadásul a fesztiválon olyan hozzá hasonló megítélésű rendezők is bemutathatták új filmjeiket, mint Woody Allen és Roman Polanski). A Dogman azonban nemcsak Besson személye, hanem a kivitelezése miatt is értetlenkedést váltott, és vált is majd ki: film tele van hibákkal, ennek ellenére könnyű közel kerülni hozzá. Furcsa és szokatlan, de lesz, aki megbocsát neki.

Luc Besson négy évvel az Anna után készítette el a Dogmant, de valójában évtizedek óta nem alkotott maradandót, reputációja jócskán megkopott a kétezres években. Messze kerültünk már a Metró, A nagy kékség és Az ötödik elem sikereitől… Új, íróként és rendezőként jegyzett filmje a korábbi mesefilmek és iparos akciófilmek közül a feltűnő személyességével emelkedik ki. Lehet, hogy tele van közhelyes karakterekkel, túlzó jelenetekkel, akad egy agyonhasznált betétdal is, a szájbarágós, giccses befejezésről nem is beszélve. Douglas azonban van annyira izgalmas főhős, hogy nem lehet kivonni magunkat a hatása alól. Megszeretjük őt, így menet közben a film is egyre jobbá válik – érzelmessége, őszintesége, kitárulkozása pedig ritka kincs a mai palettán.

A Dogman Douglas rettentő testi-lelki szenvedéséről, majd magára találásáról és főnix-szerű feltámadásáról szól

– Caleb Landry Jones odaadásának, nemes, egyszerű játékának köszönhetően pedig a figura nem szánni való, hanem méltóságteljes lesz. Gyerekkori nyomorpornónak indul, majd egészen váratlan kanyarokat vesz. A bántalmazó, pszichopata apja árnyékában élő, majd egy kutyaólba száműzött, meglőtt és mozgáskorlátozottá vált Douglast a kutyák szeretete segíti át a nehézségeken. Később a színjátszás, majd pedig a drag show-ban éneklés lesz a menedéke, miközben titokzatos igazságosztóként bünteti meg a helyi gengsztereket és fosztja ki a gazdagokat – tucatnyi kutyája segítségével.

Dogman-Caleb-Landry-Jones-2

A kutyák jobbak, mint az emberek – egyetlen hibájuk, hogy megbíznak az emberben, hangzik el a filmben. A Dogman szerint a kutyák mindent értenek, amit mondunk nekik, feltétel nélküli szeretetük pedig igazi menedék a sérült lelkeknek (és testeknek). Utoljára a Fehér isten magasztalta fel ennyire a kutyák nagyszerűségét, intelligenciáját, erejét és veszélyességét: a Dogmanben is tömegével szerepelnek a különféle ebek, ki-ki a maga természete szerint segíti és támogatja Douglast. Cserébe pedig hasonló odaadást kapnak a hol kegyetlen, hol szelíd férfitól.

Némileg sablonos módon Douglas története egy pszichiátriai kivizsgálás során tárul fel:

a férfira nőnek öltözve, vérző testtel, elkenődött sminkkel talál rá a rendőrség. A beszélgetés napjaiban Douglas kisimul, a múltjának újraélése segíti a feldolgozást és a talpra állást (szó szerint is). Feldolgozni való pedig van bőven. Douglast szinte Maugliként a kutyák nevelték fel, ezért hozzájuk ragaszkodik a legjobban – az emberekben csak csalódott. A transzvesztita fellépései során viszont olyan maszkot viselhet, amely elfeledteti vele a múltját – olyanná alakulhat, amilyenné szeretne. Miközben a nőnek öltözés a filmekben gyakran humoros fordulat (Egy szoknya, egy nadrág, Van, aki forrón szereti), máskor pedig súlyos lelki torzulások és bűnök jele (Psycho, Gyilkossághoz öltözve), a Dogman Douglas sérültségének, védtelenségének a jellemzésére használja.

A film legkreatívabb jelenete, amikor a férfi először lép színpadra, és előad egy Edith Piaf-dalt. A klub szájtátva hallgatja, a körbeforgó kamera elemeli a jelenetet a realitás talajáról. Douglas sorsa is piafi, de talál benne enyhülést. Ő is bűnöző, nem is teljesen ép az elméje, mégsem taszító vagy megvetendő karakter. Csak egy kisfiú, akit elhagyott az anyja.

S kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk felette?

A Dogman a hasonló bocsánatkérő, feloldozást váró filmek közül a leginkább Johnny Depp kevéssé ismert őszikéjére, a Richard búcsút mondra hasonlít. Nemcsak az érintett témákban (halálos beteg hős utolsó gesztusai, életszeretete), hanem hangnemében is: a fanyar humora, tüskéssége, a sokat megéltek bölcsességével felvértezve. A Dogman nyíltszívű film, ami a befogadójától is nyíltságot vár. Ide lőjetek – kiáltja, majd ő is lő.

A filmet a Velencei Filmfesztiválon láttuk. További cikkeink az eseményről itt.

A Dogman: A kutyák ura október 19-től látható a magyar mozikban.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com