Kritika

Mégis melyik háború épelméjű? – Donyeci történetek

Az orosz-ukrán konfliktust feldolgozó Donyeci történetek beleáll a realisztikusan sokatmondó világba, de néha jól állt volna neki egy kis háborús szimbolika.

„Talán azt gondolod, biciklin fogunk megvédeni téged a fasisztáktól?” – kérdezi a film közepén az oroszbarát katona az ukrán üzletembertől, miután a háború és a haza érdekében einstandolják tőle az autóját. Elég erős része ez a filmnek, ahol végképp látszik, a normalitás és az abnormalitás háború idején alaposan helyet cserél. Persze innen csak egyre lejjebb csúszunk, egy idő után az ember már állat, erre nincsen jobb szó.

Donbass – ez a film eredeti címe, ami Ukrajna legkeletibb tartománya. A négy éve itt zajló politikai és háborús történések instant a történelem részei lettek. A szeparatista oroszbarát erők és az egységes Ukrajnáért harcoló Európa-pártiak összecsapását aztán az egy héttel a szocsi olimpia vége után bevonuló orosz csapatok katalizálták. Így élt egy évig 2014 tavaszától a nemzetközileg el nem ismert állam, Novorusszia Ukrajna keleti részén.

A Donyeci történetek a felgyorsult folyamatok után megmaradó, pattanásig feszült hétköznapokat mutatja meg.

Az egyedi vonalvezetés nem lineárisan tárja elénk a történeteket, hanem egymással valamilyen apró módon érintkező kis szöveteket tesz egymás mellé. Általában úgy, hogy az egyik jelenet egyik szereplője valamilyen módon megjelenik a következő jelenetben, de az azutániban már nem. Ez adja a jelenetek láncolatát, valamiféle összességet adva mutatja meg a teljes képet. A legtöbb karakternek a nevét sem tudjuk, hiszen elég annyi, hogy az alkotók belehelyezik őket ebbe a polgárháborús szituációba, az egyik vagy a másik oldalra. Mindenkiben csak azt látjuk, hogy ő politikus, vállalkozó, katona vagy néni cekkerrel a közértből. Egyedül a német újságírónak van neve, és ez sem véletlen: Michael Walter. Ahogy ő fogalmaz, arra kíváncsi, mégis mi folyik itt.

De itt a főszereplő sokkal inkább Donyeck, Kelet-Ukrajna, az anyaföld, ahogy azt az egyik leírhatatlan történetszálban egy spontán és nem túlságosan önkéntes katonai sorozáson hozza tudtára a buszról leszállítottaknak a parancsnok. Az egész történetfüzér – noha sok részből áll – egy irányba húz: hogyan juthat el oda egy társadalom, hogy a demagóg propagandának áldozatául esve annullálja annak íratlan hagyományait, egymásért felelősséget nem vállalva?! Erős képek, erős gondolatok, nem mondom, de ehhez egy jobb kortesbeszéd is elég.

Erősen dokumentarista stílusával az alkotók nem vállalkoznak többre – bár talán éppen elég ez –, mint száraz tényként előadva, mégis egyoldalúan szóljanak a kelet-ukrajnai történésekről az egész világnak. Talán van ebben az alkotók részéről valami figyelemfelkeltő szándék; olyan, mintha most filmben megcsinálták volna az annak idején világszerte ismertté vált I am a Ukrainian videoklipet,

csak most sokkal fanyarabb eszközökkel, és valóban játékfilmben.

A Donyeci történetek még csak a látszatát sem akarja megadni az objektív szemléletnek, éppen ezért tűnik sokkal inkább valamilyen világraszóló segélykiáltásnak, ami mint Ukrajna hivatalos Oscar-nevezése, ezt még jobban alá tudja támasztani. A szegénység az ukránokat érinti (egyik megdöbbentő jelenete amolyan feljegyzések az egérlyukból), a Kelet-Ukrajnába bejövő vagy itt élő oroszok mind állatok, akik szerint minden ukrán fasiszta, mert nem hajlandó elfogadni az itt élő oroszok által önkényesen kikiáltott Novorusszia nevű új, kérészéletű államot.

Bár a rendező, Szergej Loznyica eredetileg dokumentumfilmekkel foglalkozott, úgy tűnik, szép lassan átnyergel a játékfilmek világába. Az itthon tavasszal moziba kerülő A szelíd teremtés kissé szürreális kafkai világa a kisember és a hatalom valódi kelet-európai változata, ami egyszerre tud társadalmilag éles, mégis művészileg gyakran szürreális lenni. Az idei cannes-i filmfesztiválon debütáló

Donyeci történetek sokkal közelebb áll a dokumentumfilm műfajhoz, gyakran mintha csak lehelyezné a kamerát a különböző jelenetek előtt.

A jelentősen tényszerű, hiperrealista alkotás a végén szimbolikus áthallásokat kap. Nem messze a háborús folyamatoktól, ahol ártatlan ukrán férfit ütlegelnek hétköznapi emberek pusztán állampolgársága miatt, házasságkötés zajlik. A baromi nonkonform – vagy inkább idétlenül viselkedő? – orosz szakadár pár házasságkötése valami titkos cinkosság furcsa előszele. Valami új születik, az idegen földön kötött szövetség a hazaiak teljes nélkülözésével – nem mond ki a rendező semmit, de mégis utal a lehetetlen helyzetekre.

Ez a valóságtól jobban elrugaszkodott jelenet új színt visz az addig igencsak tárgyilagos filmbe, ami különösen jót tesz neki. Kár, hogy ezeknek a szimbólumoknak nem hagynak nagyobb terepet az alkotók, hiszen A 22-es csapdájától A szakaszon át az Apokalipszis mostig már számos történet bemutatta, hogy a háború ép ésszel nem tűrhető.

Sergő Z. András

Sergő Z. András a Filmtekercs.hu alapítója és 2022-ben bekövetkezett haláláig felelős szerkesztője volt. Aktívan követte Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film eseményeit. Érdeklődési körébe tartoztak a dokuk, a kamaradarabok, a sport- és a valláspolitika.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com