Kritika

Lavina egy síkságon – Downhill

A két komikusi vénájú főszereplő ellenére a svéd Lavina feldolgozásaként készült Downhill humortalan, gondolatiságot csak nyomokban tartalmazó dráma lett. Mégsem beszélhetünk teljesen felesleges feldolgozásról.

Ahhoz képest, hogy Hollywood milyen régóta tartó és milyen súlyos ötlettelenségben szenved, meglepően ritkán nyúlnak a nemzetközi filmekhez inspirációként – különösen annak fényében, hogy a globális filmgyártás is meglehetősen nagy. Az évente 700 mozifilmet gyártó álomgyár alig 1%-ban választ európai, latin-amerikai vagy távol-keleti filmet feldolgozás céljából. Az esetek nagy részében ráadásul a végeredmény két szempontból is csalódás: az amerikaiak nincsenek elájulva a végeredménytől (pl. Oldboy), miközben a nemzetközi közönség értetlenül áll a feldolgozás kivitelezése előtt (pl. Életrevalók). Nos, a Downhill is felmutatja mindkét jellemzőt.

A 2014-es Lavina egy rendkívül egyszerű, letisztultságában banális szituációt állított fel. Egy férfi a családi síelésen egy veszélyesnek tűnő lavina idején a gyerekei és a felesége védelme helyett felkapja a telefonját, és elszalad. Ruben Östlund még A négyzet előtt készült filmje sokat játszik ezzel az alaphelyzettel, egészen abszurd szituációkat hozzáadva. A Lavina hazai klasszifikációja azonban más irányba indult el. Házassági drámaként értelmezték. A film alapszituációja ugyanis kettős kérdést tesz fel: vajon te férfiként elfutottál volna a hó elől? És vajon nőként te elhagynád a férjedet ezek után? (Kísértetiesen hasonló utat járt be a Teljesen idegenek, amely sokkal inkább a hétköznapi alapszituáció átélhetősége miatt lett felkapott, semmint a művészi hozzáadott értékei miatt.)

Will Ferrell és Julia Louis-Dreyfus a Downhill című filmben

Az amerikai feldolgozás középpontjában a két említett kérdés áll. Billie (Julia Louis-Dreyfus) és Pete (Will Ferrell) Ausztriába utaznak síelni két tízévesforma gyerekükkel. A második napon egy irányított lavina a szálloda reggelizőterasza felé sodródik, és látszólag maga alá temeti a vendégeket, köztük Billie-t és a gyerekeket. Pete az asztal másik oldalán ülve felkapja a telefonját, és elszalad. Másodpercekkel később kiderül, hogy a lavina valójában csak porfelhő volt, a feleség bizalma a férje felé azonban végérvényesen összetört a katasztrófában.

A házassági krízis tehát inkább a feleséget érinti, de a film szerint a férj is épp válságban van.

Nyolc hónappal korábban elhunyt édesapja gyászát a carpe diem filozófiájával próbálja túlélni. Többek között ezért is egy bulivárosban foglalt szállást a gyerekközpontú szomszéd kisváros helyett, sőt még az európai körúton pörgő amerikai kollégáját is elhívta Ausztriába. A férfi tehát a középkorúak válságát éli, a nőről viszont alig tudunk meg valamit. Furcsa ellentmondásba kerül ezáltal a film: a feleség belső drámája bontakozik ki, miközben annak hátterét és mélységét nem mutatják be.

Billie vívódása értelmezhető a lavina nélkül. A Downhill állítása a férfiak töketlensége és a vele szemben álló nők csapdahelyzete. A film azt állítja, hogy a vadon védelmezői ősösztönével szemben ma már a férfi gyáva emberként elmenekülne. Akkor milyen lehetőségei vannak ma egy nőnek? Ez a feminista megközelítés azonban mellőzi az árnyalatokat. Billie lelki drámája csak azért nem válik teljesen súlytalanná, mert a kiváló Julia Louis-Dreyfus képes élettel megtölteni a karaktert, pótolva a forgatókönyvi hiányosságokat.

A két komikus színész döcögősen, de lényegében elviszi a hátán a Downhillt.

Will Ferrell egész karrierjében becsvágyó, ám ügyetlen, emiatt elkerülhetetlenül kudarcra ítélt, de mindig kissé sértődött figurákat alakított – nincs ez másképp most se. A gond csak az, hogy ez a karakter vígjátéki szituációban tud igazán működőképes lenni – nem csoda, hogy Ferrell szinte sosem játszott drámában, kivéve a rá szabott Felforgatókönyvben. Sajnos a dramedyként, vagyis komikus drámaként (vagy drámai komédiaként) kategorizált Downhillben a férfi főszereplőnek egyetlen igazán vicces jelenete sincs. Vele szemben Julia Louis-Dreyfus hálásabb, de alulírtabb szerepével úgy-ahogy elboldogul, még az amerikai vígjátékokban valamiért elkerülhetetlen alsó tájéki humorjelenetét (itt épp egy nyilvános vécében áll neki maszturbálni) is ki tudja hozni úgy, hogy az ne legyen végtelenül kínos.

És nagyjából ennyiben ki is merülnek a Downhill értékei. Az első igazi nyárral rendezőként debütáló Nat Faxon és Jim Rash alapvetően jó választásnak tűnt a direktori szerepre, mint az indie-filmek hangulatvilágát ismerő páros. A film nem is a rendezésen, hanem a forgatókönyvön vérzik el. Intő jel, hogy a mindössze 85 perces játékidő ellenére a Downhill laposnak és túlnyújtottnak hat. Néhány remek beállítás (mint a fürdőszobai tükör vagy az asztalnál játszódó jelenetek) ellenére nem tudták hozzásegíteni a színészeket ahhoz, hogy kiteljesedjenek.

Még kelletlenebb, ha a Downhillt feldolgozásként vizsgáljuk meg. Ruben Östlund abszurd stílusát látványosan kiherélték, így épp a hozzáadott értékétől fosztották meg az eredeti alkotást. Ez pedig általánosságban is jellemző Hollywoodra, amikor nemzetközi filmek feldolgozásához nyúl. Kevés kivételtől eltekintve (A tégla) hasonlót láthattunk valamennyi fontosabb feldolgozásnál: a Szemekbe zárt titkokból a politikai miliő hiányzott, a Dermesztő hajszából a szarkazmus, A vacsorából a koherencia. Érdekes, hogy a felsoroltak eredetijei nem a nemzeti sajátosságuk miatt váltak értékes alkotássá, hiszen azokat más országban is jól fogadták. Hollywood egyszerűen elvesz valamit a nemzetközi filmekből, amit nagyobb stábbal vagy tapasztaltabb alkotókkal sem tud kompenzálni.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya