Kritika

Lassú karambol – Vezess helyettem

A japán Oscar-várományos Vezess helyettem (Drive My Car) a megismerésről és a megértésről mesél: világokról, melyek elválasztanak és keskeny hidakról, melyek elvezetnek egymáshoz.

Juszuke színházi színész és rendező, aki Hirosimába utazik, hogy színpadra állítsa Csehov Ványa bácsijának egy különös adaptációját, melyben minden színész a saját anyanyelvén kommunikál egymással. Így japán, koreai, angol, mandarin nyelvkavalkád járja be a színpadot, de akad olyan is, aki jelnyelvet használ. Az új környezet azonban nem ezért bolygatja fel Juszuke világát. A színház ragaszkodik hozzá, hogy amíg náluk dolgozik, sofőr vezesse a rendező kocsiját, ami a férfi számára a színészi felkészülés mellett a magányos béke szigetét is jelenti, és ahová most egy ismeretlen, fiatal lányt kénytelen beengedni.

Hamagucsi Rjúszuke mozija a cannes-i premier óta gyűjti a díjakat: a francia Riviéráról a legjobb forgatókönyvnek járó szobrot hozta haza, és két rangos, tengerentúli szakmai szervezet, a New York-i és Los Angeles-i kritikusok is az év legjobb filmjének szavazták meg, ami általában jó ajánlólevélnek bizonyul az Oscarra. Be is indult a fogadkozás, hogy az idei díjszezonban Japán Oscar-nevezettje képes lesz-e megülni a nem angol nyelvű filmek térhódítását, és a (korábban idegennyelvű, most) nemzetközi produkciók privát versenyén túl további kategóriákban is jelöléseket, díjakat szerezni.

A Vezess helyettem azonban még úgy sem tipikus Oscar-játékos,

hogy az egyre inkább nemzetközivé váló Amerikai Filmakadémiában újabban rendre pozitívan kell csalódni. Igazi kuriózum, hogy a film negyvenedik percében kúszik be a főcím – ezzel alighanem rekordtartó –, miután a kvázi önálló filmként is funkcionáló prológus végére pont kerül. A háromórás játékidő ellenére a film Murakami Haruki Férfiak nők nélkül című kötetének egy rövid, mindössze 40 oldalas történetén alapul. Ő az a japán mágikus realista szerző, akinek egy másik novelláját, a Gyújtogatókat pár éve a kortárs koreai film költője, Lee Chang-Dong vitt vászonra.

A játékidő érezteti ugyan magát, de egyszer sem ül rá a cselekményre. A folyamatosan fejlődő karakterdinamikák miatt egy pillanatra sem válik statikussá, amit látunk, ráadásul az intelligensen megszerkesztett forgatókönyv a cselekmény egésze alatt képes új konfliktusokat, karaktereket, téteket bevezetni.

Tulajdonképpen a vizualitását jellemző minimalizmus is a Vezess helyettem legfontosabb erényét, a végtelenül tudatos, rétegelt forgatókönyvet szolgálja. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kapnánk olyan erős, szuggesztív képeket, mint amilyen a napfénytetőn keresztül füstölő cigaretták, az éjszakában morajló tenger vagy a szitáló hóban ázó, vörös kocsi látványa, de

a letisztult, hideg képi világba nem csomagol lényeges információt a rendező.       

A cselekmény felépítése kifejezetten regényszerű, és szinte kérik a jelenetek, hogy a karakterek kommentárjai megtöltsék a történéseket, de megvilágító narráció helyett fontos sztorielemek maradnak sötétben. Az elliptikus történetvezetés miatt a filmet áthatja a misztérium állandó jelenléte. Mintha az összes enigmatikusan felépített jelenetben a meg nem nevezett dolgok jelentenék a lényeget. A folyamatos gyanakvás, titkok, ismeretlen motivációk és az elhallgatás érzete rendkívül szolid, furcsán lüktető mozgásban tartja a cselekményt, ami a film utolsó harmadában csúcsosodik ki.

A Gyújtogatókhoz hasonlóan Hamagucsi mozija is bizarr emberi viszonyokat vizsgál. A főhős Juszuke múltjából felbukkan egy fiatal férfi az egyik színészválogatón, akinek talán maga sem tudja, hogy miért, de odaadja a szerepet. Sokáig úgy tűnik, a zaklatott, impulzív karakter lesz a sztori antagonistája, azonban a film utolsó harmadában Hamagucsi megajándékozza őt egy monológgal, amit hosszú perceken keresztül, merev tekintettel mesél a kamerának. A férfi arcán hajózó érzelmeket a bátor rendezői döntésnek hála megszakítás nélkül követhetjük végig. Nincs választásunk, kicsavarják belőlünk az érzelmi azonosulást. A jelent mozgató múltbéli eseményekre épülő narratíva ezen a ponton teljes szétfoszlik.

Erőteljes momentum, ami plasztikusan kifejezi a történet szolipszizmusát.

A film szkeptikus az objektív valóság létezésével kapcsolatban, de elsősorban nem is a létezés közös pontjait keresi, hanem az egymáshoz vezető ösvényeket. A nyelvvel kapcsolatban is pesszimista megállapításokat tesz, amit nem csak egymás mellett elbeszélő karakterekkel, de a cselekményben kulcsfontosságú multilingvális előadásokkal is aláhúz. A furcsa színdarabokban, melyeket a főhős rendez a színészek a nyelvi távolság ellenére képesek együttműködni a színpadon. Nem a nyelvi jelentés dekódolása teremti meg a dialógust, hanem mindig a játszótárs érzelmi állapota, pontosabban az arra adott válasz.

A titkokat és traumákat őrző karakterek hasonlóan indirekt módon próbálnak kapcsolódni egymáshoz. Játékosan, történetekbe ágyazva igyekeznek ajtót nyitni belső énjükhöz. Hamagucsi erős meggyőződéssel állítja, hogy az emberben fundamentális igény munkálkodik az önkifejezésre, és alapvetően ugyanez a vágy ösztökél minket az alkotásra, hogy művészetet hozzunk létre.

De a film az önfeltárás folyamatának fájdalmát már a címbe foglalt szimbólummal megelőlegezi.

Juszuke mindig az autójában ülve memorizálja aktuális karakterének szövegét, miközben felesége hangján, magnóról hallgatja az előadások fennmaradó részét, hogy ráérezve a szövegkönyv ritmusára legyőzze a nyelvi akadályokat a színpadon. Mikor kiderül, hogy sofőrt kell fogadnia, nem csak a rutinná vált szövegtanulásból kénytelen engedni, de az intimitást megjelenítő térbe is kénytelen befogadni valakit, ráadásul egy idegent. A türelmet követelő fináléhoz érkezve Juszukét pont ez a váratlan, banális találkozás zökkenti ki abból a hideg, távolságtartó szerepből, melyet páncélként húzott magára felesége váratlan elvesztése után. A művészet erejébe vetett hitet erősíti a meglepően érzelemdús filmvégi előadás, ahol a főszereplő végül egy fiktív személy, egy karakter bőrében lesz képes megnyílni.

A melankolikus, lassú folyású Drive My Car így végső soron mégis felemelő, reménykeltő érzéssel engedi el a nézői kezét: bármennyire is zárt az egyén belső világa, figyelemmel, empátiával vagy egyszerű jelenléttel megteremthetőek a közös keresztmetszetek és a továbblépés lehetősége.   

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!