A Dumbó 1941-ben lenyűgöző látványosság volt. A mozizás csúcsa. Elképesztően modern lehetett akkoriban az állatkák jellegzetes, Walt Disney-s higanymozgása, a ma is kifejezetten érdekes lázálom-animáció, és persze a szájtátás mellett kiszolgálta az akkori mozinézők igényeit is sztori, humor és akció terén is. 2019-ben már más a mozis animáció csúcsa – most már azon sem esik le az állunk, ha megkülönböztethetetlen a valóságtól. Ezt a technikát használva megszületett az új Dumbó – ami azonban messze nem képes arra, amire 79 éves elődje.
Mármint, persze, az elefánt képes rá: röpül. De a régi Dumbó, még ha mint film, nem is volt valami jó, meg nem is igazán a mai igényeknek megfelelő, de legalább volt valamilyen. Walt Disney nagyon erős keze nyoma látszik rajta.
Az új Dumbó meg tökéletesen semleges. Semmilyen ízű, semmilyen hatású, semmilyen érzelmet nem mozgat meg. Azért fura ez, mert Tim Burton épp arról nevezetes, hogy legalább annyira van egy burtonos stílusa, a filmjeinek jellegzetes látványvilága, mint ahogy a Disney-rajzfilmeknek is megvolt a maga jellegzetes „disney-sége”. De amíg például annak idején a rajzolt vonat szó szerint élt, küszködött és vidáman zakatolt, az új vonat, hiába próbál rettenetesen hasonlítani a régire, és emellett hiába élethű is – élettelen díszlet csupán.
És ez az egész filmre elmondható. Tim Burton cirkusza hiába szép, komor, olyan hangulatosan „burtonos”, ha nem él,
ha csak legyintünk rá, hogy „aha, jó kis díszlet”,
akkor nem ér semmit. És sajnos ez a helyzet: hiába a sztárparádé, hiába a régi emlékeket felidéző mese, egyik sem képes élővé és szerethetővé tenni.
Colin Farrell a félkezű, háborús veteránként hazatérő cirkuszi cowboyként végig úgy játszik, mintha a fogát húznák. Eva Greennek nem hisszük el, hogy könnyeden szárnyaló légtornász, és azt sem, hogy megkedveli a bumfordi elefántot. A Dumbót pátyolgató gyerekszínészeket jobb nem is említeni. Az egyedüli, akit szeretni lehet, az Danny DeVito cirkuszigazgatója – ő lubickol a szerepben, még ha ez a karakter sincs igazán megírva, kitalálva.
Aki az eredeti mesét ismeri, az talán most csodálkozik: abban emberszereplők nem is igen voltak, inkább árnyalakokként találkoztunk velük – ellenben annál több szerepük volt a beszélő állatoknak. Hát, igen, valaki azt gondolta, hogy a beszélő állatok 2019-ben már cikik, a gyerekek ilyet már nem néznek moziban. (Nem mintha nem lenne erre ellenpélda tucatnyi, kezdve a Kis kedvencek titkos életével, de hát a Disney egyik első „újrájában”, A dzsungel könyvében is beszélő állatok hoztak akkora sikert, hogy most aztán minden valaha készült Disney-filmet újranézhetünk remake-elve előbb-utóbb).
De nem, más a kor, két lábbal földön járó, véresen komoly történet kell – gondolták az alkotók. Legyen benne a háború borzalma – egy félkezű apuka. Legyen benne gazdaságilag a csőd szélén álló cirkusz, nehogy már a gyerekek azt higgyék, hogy az artisták élete játék és mese. Legyen benne bankos hitelező, sosem árt, ha a gyerekek idejekorán megtudják, hogy működik a gazdaság, nem igaz?
Oké, végül is működhetne ez a realista mese is. Láttunk már olyat.
De realista mese egy repülő elefánttal a középpontban?
Olyan gyermeteg sztorival és tanulságokkal, amiktől már sok évtizeddel ezelőtti gyerekkorunkban is nyálasnak éreztük a Disney-t? Hát ez már sajnos nem megy le könnyen a nézők torkán.
Illetve, végül is, le fog menni, hiszen a célközönségnek, azoknak a gyerekeknek, akik nem látták az ’41-es Dumbót, nincs összehasonlítási alapjuk. És ha a szülők a komor hangulata ellenére úgy ítélik, hogy elviszik a gyereket erre a filmre, hadd ismerkedjen csak a repülő elefánttal, akkor a gyerek élvezni is fogja.
Csak az őket kísérő felnőttek nem fogják. Egyrészt azért, mert nekik már leesik, hogy hol vágja át őket a film az olcsó tanulságokkal, a gyenge sztorikkal, az egydimenziós karakterekkel és a lélektelenségével. Másrészt meg folyton a szemük előtt lebeg majd a régi Dumbó nagyfülű szelleme. Mert az a felnőtteknek is nyújtott valamit. Ha mást nem, humort – ki ne emlékezne a kezdő, gólyás jelenetre? Vagy az egér szövegelésére? A kikacsintásokra és a jól eltalált poénokra? Meg hát ott van a rajzolt kiselefánt elképesztő cukisága is – akinek kedves mozdulataiban minden szülő ráismert a saját gyerekének totyogására.
Az új Dumbó realisztikus ebben is. Nem mondom én, hogy nem cuki – ugyanakkor van benne valami hátborzongató is, humort pedig csak nyomokban tartalmaz.
Az élőszereplős remake legjobb pillanatai azok, amik megidézik a régi Dumbót; a bohócos jelenet vagy a bezárt Jumbó mama és Dumbó egymást ölelő ormányai. De hiába van felturbózva élő szereplőkkel, plusz szálakkal, extra történettel és mondanivalóval (meg persze látvánnyal), ez így se nem aranyos, se nem komolyan vehető. Felnőtteknek túl gyerekes, gyerekeknek túl felnőttes – és a legnagyobb baj, hogy hiányzik belőle az animációt, a filmet, a karaktereket a szívünkben is életre keltő lélek.
