Kritika

Az igazhitűek próbatétele – Dűne: Második rész

Denis Villeneuve ott folytatja ahol abbahagyta; a Dűne univerzumát a cselekményénél, filmes zsenijét a Dűnénél. A sci-fi-legenda második eljövetele túlmutat egy jól körülhatárolható látványfilmnél – az a fajta filmes esemény, amelynek előkelő helye lehet majd a filmtörténet hasábjain.

Mindenek előtt le kell szögeznem, mit jelent számomra a filmélmény. Hang, kép és narratíva szimbiózisa, amely – optimális esetben – székhez szegez. Ebből szerencsére sok van, s nincs olyan esztendő, amikor gyerekjáték volna az évösszegző toplista elkészítése. De mit jelent a moziélmény? Az otthon zavartalan kényelmét és az olcsó hozzáférést biztosító streaming korában tényleg jelentősen kevesebb az olyan produkció, amit már-már szentségtörés nem a művészeti ág alapértelmezett platformján, annak kontextusában megélni. Hang, kép és narratíva szimbiózisát vadidegenek között, még ha idegesítők is. Indokolatlan méretű popcorn menü társaságában, még ha drága is. De a lehető legnagyobb képernyőn, a lehető legrészletesebben szóló hangszórók hatásával KELL tapasztalni. Ezt a személyes definíciót a Babylon kapcsán fogalmaztam meg magamnak, pedig megtehettem volna már 2021-ben is. Merthogy a Dűne első felvonása is pont ilyen, 

a második etap pedig nem csupán ráerősít, egyenesen legitimálja a filmszínházak nyújtotta hatásmechanizmus szükségességét.

Amikor egy több száz fős csordányi cinefil összefog és kvalitásuk maximumát hozzák ki magukból, de elsősorban egymásból, akkor teremtődik meg a mozicsoda. Minden egyes stábtagnak jár a süvegemelés. Alapos munkájuknak hála a realitásérzékünk pellengérre helyeződik, s nem is szabadul még a stáblista legördültével sem. Könnyű felmagasztalni (persze joggal) a zenét szerző Hans Zimmert, az operatőr Greig Frasert, a vágó Joe Walkert, vagy a vizuális effektusokért felelős csapatot, de szakmai etalonná – a „tisztes iparos munka” kifejezést is kikezdő magaslatokba – a set design, a kosztümösök, a sminkesek, és mindazok teszik a produkciót, akik ott helyben működnek közre a forgatás helyszínén, akár Abu-Dzabiban, akár Budapesten. 

Az első epizód szettingje tovább mélyült és bővült. Az Arrakis északi régióira ereszkedő hatalmas aratógépek alaposan felforgatják a már ismert lankákat. Nincs két ugyanolyan dűne, vagy ha van is, a képalkotók és a helyszínfelelős csapatok mindig találnak egy új plánt. Homokdombok élei még sosem voltak ennyire szépek és funkcionálisak: Stilgart (Javier Bardem) látjuk alsó gépállásból, elindul a felkrahn, feltárva a homok titkát, a sok ezer tettre kész fedaykint. A sivatag felszíne alatt elnyúló barlangrendszerekben pedig a Tabr sziecs népe a megváltónak vélt Paul Muad’Dibbel (Timotheé Chalamet) kapcsolatos vegyes érzelmekkel, az elhullottak millió liternyi szent vizével és forrongó tumultussal tölti ki a képmezőt. A két sík között fremenné válásának utolsó próbatételét abszolváló Paulért nyilván nem kell aggódnunk, mégis megtesszük. 

Az Arrakis él, lélegzik, sőt: a shai-hulud találkozása az IMAX-szel előhívja a végeláthatatlan kietlenségben érzett kicsinység paradox mód fojtogató klausztrofóbiáját.

Film és filmnyelv kölcsönhatása mégis a Giedi Prime-on érhető leginkább tetten. A meglepően háttérbe szorított Harkonnen báró (Stellan Skarsgård) színtelen otthona óvatosan kocsizik át a teljes monokrómiába. Unokaöccsének, Feyd-Rauthának (Austin Butler) születésnapján sok ezren gyűlnek össze, hogy annak excentrikus pszichopátiáját ünnepeljék a fekete-fehér jellegében is színpompás Arénában. Ez a legkonkrétabb stilisztikai rendhagyás Denis Villeneuve-től, mégsem vet ki a cselekmény sodrásából.  

A Dűne narratívája ezúttal még több szálon fut, mint az első rész esetében,

mivel mind a Harkonnenek, mind az Atreidesek útjai különválnak a film bizonyos pontjain, ráadásul kiegészül a várva várt császári vonallal. Az, hogy a már Eric Roth nélkül írt forgatókönyv nem omlik össze már önmagában is egy kisebb csoda, de a nyitányra is jó fényt vet. Sok helyütt kifogásolták az expozíció uralta cselekményt, ám éppen ez a tudatos felvezetés ad lehetőséget a jelen sztori kiteljesedésére. 

Hiába szerteágazó, mégis sokkal koncentráltabb, ténylegesen főhős-központú a történet. Egyszerűen sokkal többet kapunk Paulból és a hozzá fűzött viszonyokból, főleg a szerelme, Chani (Zendaya) és az újdonsült törzsi főpapnő, vagyis az anyja, Jessica (az immár jóval több lehetőségben brillírozó Rebecca Ferguson) ambivalens érzelmeinek prizmáján, de mindenek előtt ön-mitizálási folyamatán keresztül a társadalmi integritás problémakörével. 

Adj a népnek egy megváltót, hogy urald őket.” A Dűne második része már sokkal inkább elkalandozik a politika, a vallás és a szociológia futóhomokjára.

Nem ragad bele, mert nem is kapálózik. Konstatálja e vetület létezését és értekezik is róla, de szemináriumot nem tart belőle. Pedig tehetné, hiszen a történet szintjén azok a legizgalmasabb pontok, amikor még az igazhitűek is két táborra szakadnak. A sziecsben a fanatikus progresszívek (Stilgar) és a szkeptikus hagyományőrök (Chani) tengelyén, Jessica és Paul között pedig a biológiai anya-fia, valamint a generatív erő (a Bene Gesserit rend) és a felruházott hatalom (a rend által konstruált Kwisatz Haderach) között húzódik a mikroszintű konfliktus. 

De mitől annyira tartalmas ez a halom por?

A Dűne a filmvásznon mindenek előtt A múmiához hasonlóan működő sivatagi kalandfantasy. Mielőtt még kiderülhetne róla, hogy egyáltalán jó-e, máris rabul ejt a szexi külcsín. Egy szépen tálalt egzotikum a maga szabályrendszerével, a látszat-civilizálatlan kontextusával és izgalmas sztorijával, ami emlékezteti sokunk gyermeki énjét, miért szerettük annyira iskolás korunkban például az egyiptomi kultúrát. Ezt kezdi el már az első felvonásban levetkőzni a film, de csak mostanra kezd igazán felnőni. 

Már nem (csak) az exponált egzotikum a lényeg, hanem a homokhegyek között őrlődők belső útja. Noha nem sátáni csábításról van szó, de Krisztus utolsó megkísértésének emberi léptékű nehézségeit Paul is magában hordozza. Nem kétli, hogy a fremeneknek szüksége van rá, de nem kíván megváltójuk lenni. Számára fontosabb az emberi kapcsolat, (főleg a szerelem), ami minden megváltónak a keresztje. Látomásaiban milliók halála és Chani elvesztése miatt odázza el a később elodázhatatlan, kisebbik rossz melletti elhatározást, a szent háború vezetését. Pault pedig egyre inkább lehetetlen nem követni. 

Terraformálás a célja, új arcot akar az Arrakisnak, amely hasonlóan a legtöbb filmes homoksztyeppéhez, nem ad szinte semmit, inkább csak elvesz. 

A Dűne az egyén szintjén a Mentőexpedícióban látottakhoz hasonló izgalmakat kínál, ahol a Mars zordságában a túlélés záloga az alkalmazkodás, ami egy azon túlmutató ökológiai cél elérését is szolgálja. De a Dűne igazán a társadalom szintjén izgalmas, mintegy Mad Max-antitézisként, amiben a materiális javakért folyó harc nem a társadalmi elidegenedés katalizátora, hanem éppen ellenkezőleg, a felvirágoztatásé. A hosszú-hosszú évek alatt gyűjtögetett szent vízből még akkor sem isznak a fremenek, ha a kiszáradás veszélyezteti őket. A terhes Jessicára neheztelő tekintetek szegeződnek, amiért elhányja magát, ezzel értékes testnedveket veszítve. Paul végleg befogadtatik a törzsbe miután nevet választ: Stilgárék őszinte csodálattal ölelik keblükre a víztermelésre képes, önellátó sivatagi egérről elnevezett Muad’Dibet. 

Nagy fejlődés ment végbe, mióta utoljára láttuk Arrakist, de teljesen megérni nem tud.

Nem tud igazán megélhetővé válni a súlyos teherként ránk helyezkedő ökológiai nyomás, ami tulajdonképp a herberti gondolatok gyújtópontja volt.

Magyarul A Dűne ösvényei (The Road to Dune) címmel jelent meg (Herbert fia, Brian társgondozásában) az író be nem fejezett vagy félretett kiegészítő gondolatai, valamint egyéb kommentárok. Ezek egyike a They Stopped the Moving Sands címet viselő, kiadatlan cikke, még 1957-ből. Az Oregon állambeli, egyre nehezebben kontrollálható homokdűnék megfékezéséről kutatva, szembesült a természet és az ember eredendő harcáról. 

Ez a szocio-ökológiai elhivatottság köszön vissza lépten-nyomon Herbert eredeti betűiből, kiváltképp a függelékeiből és Irulan hercegnő fejezetkezdő naplóbejegyzéseiből. Ezek hiánya éppúgy sajnálatos, mint az első epizódban az Atreides-ház bukásának éjszakáján a redukált mozgástér. Herbert mindentudó nézőpontú belső narrációval dolgozta ki elbeszélésmódját, megismerjük minden érintett karakter érzelmi reakcióját és számítását. Ez jelentette az adaptálás nehézségét hosszú évekig. Ennek megtartása volt a keresztje David Lynch adaptációjának, s ennek mellőzése a keresztje most Denis Villeneuve-nek is. Lehet, ez a szükséges negatívum.

A Dűne valójában tele van élettel, de az arányokat tekintve ezekből a nagyon erős lore-gazdagító és a nagyobb léptékű konfliktusokat mélyítő pillanatokból kevesebb jut ebbe a továbbra is látványcentrikus mesébe.

A játékidőt a trónviszály uralja el. A trónviszály, amelyben már ismert szereplők (a báró és Rabban [Dave Bautista]) veszítenek hirtelenül sokat a jelentőségükből, s amelybe új karakterek is becsöppennek. Feyd-Rautha elviszi a gonoszok show-ját, pláne a főgonosz, a várva várt IV. Padishah császár elől. Szerepére Christopher Walkent nyerték meg, de az igazat megvallva, bárki eljátszhatta volna. Nem elég, hogy sótlan, élettelen vénember az univerzum mindenható uralkodója, de még inkompetensnek is hat lánya, Irulan (Florence Pugh) mellett. Kár, hogy ők járulékos veszteségei a filmnek.

Mindezek ellenére a finálé minden kétséget kizár (a folytatásét mindenképpen). A hármas főtengely a korábbi pozitívumok miatt brutális erővel csapódik be a kulcsmomentumban. Paul-Muad’Dib Atreides egyesíti magában az apját megbosszuló örököst és a társadalmi felelősséget vállaló törzsfőnököt miközben kimaxolja a Bene Geserit tudást. Politikai, szociológiai és vallási értelemben is messiássá ér Chalamet mesteri alakításában. Azt ugyan talán túlzás volna állítani, hogy a Dűne második része is az volna a hollywoodi franchise-törekvés „hőskorában”, de különlegessége vitathatatlan; művész vér csorog a blockbuster hústömegben és ez nagyon becsülendő. Frank Herbert klasszikusa jó kezekben van Villeneuve-nél, aki egyrészt ismét bizonyította a rendezői kvalitásait, másrészt pedig, hogy képes úgy menedzselni egy agyon rajongott univerzumot, mint Nolan, Reeves vagy épp Jackson – veszteségminimalizálással, nagy pénzből művészi értéket teremtve.

A Dűne: Második rész február 29-től látható a hazai mozikban.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com