Kritika

Eastwood örök – A csempész

Clint Eastwood visszatért a színészethez, és nagyszerű, mint mindig – rendezőként pedig érzékeny és meleg filmet készített A csempésszel.

A sajtóvetítés után kivettem azt a szabadnapot, ami fölött pár napja őrlődtem – ilyen a film hatása: Eastwood a család fontosságát plántálja a néző szívébe A csempész történetével, és Eastwoodnak, nos, nagy ereje van.

Nagy ereje színészként és rendezőként is. A kilencvenedik éve felé közeledve is friss az alakítása, és olyan szabadon rendez, ami elsöpri az öregek állítólagos begyöpösödöttségéről szóló sztereotípiákat.

Mint színész, Clint Eastwood a csodás Gran Torino után visszavonult, és azóta – tíz éve – csak egyszer szerepelt ismét, egy barátja kedvéért (Az utolsó csavar); most azonban újra főszerepet vállalt, és ráadásul önmaga ellentétét adja. „Eastwood úgy öregszik meg, ahogy mindenki szeretne: erejéből, tudásából és képességeiből semmit sem veszítve” – írtuk Az utolsó csavar kapcsán. A csempész főszereplője viszont egy csaknem roncs: egy öregember, aki képtelen haladni a korral és elveszíti háza és minden megélhetése mellett a családját is, míg a szerencse rá nem talál a jól fizető drogfuvarok képében.

Még nem láttam tőle ilyen tétova, ilyen hétköznapi figurát. Igaz, Earl Stone a film során egyre veszít tétovaságából és a végére visszanyer valamennyit a színésznek jobban álló határozottságból. De akkor is: Earl a vén cowboy színészi képességeinek jó példája; Eastwood még a kilencvenhez közel is tud játszani ahelyett, hogy megszokott önmagát hozza.

És Eastwood, a rendező persze fenséges színészgárdát is szerzett. Bradley Cooper, Michael Peña és Laurence Fishburne DEA-ügynökök, Dianne Wiest ex-feleség, Andy Garcia kartellfőnök. (Eastwood lánya, Alison pedig a filmben is a főszereplő lányát játssza.) Mindegyikük úgy alakít, mintha a főszereplőről lesték volna:

a hiteles hétköznapiságra törekszenek, manírok nélkül.

A film, ahogy a rendező Eastwoodtól megszokhattuk, műfajához képest nyugodt. Eastwood most is sokat bíz a néző képzeletére és intelligenciájára, kerüli a szájbarágást és a kiadagolt háttérsztorikat, és bevált rendezői eszközeit használja: a kiváló ütemezést, a kiszámíthatatlan szálakat, a cselekedetekkel való karakterfestést. És a vénséges drogcsempész kalandjai ezúttal bőven szolgálnak jószívű humorral is.

Az egyetlen, amit hiányolok a filmből, az a rendező (máskor) erős etikai érzéke. Rendben, A csempész főleg a családról szól, nem a bűnözésről. De akkor sem tetszik, hogy egy drogcsempészt, aki (túlzás nélkül fogalmazva) életek és valószínűleg családok ezreinek tönkretételében bűnrészes, alapvetően szimpatikus figuraként fest le, szót se vesztegetve kártékonyságára.

Mert A csempész a sztori körvonalait egyébként a valóságból merítette. 2011-ben az amerikai kábítószer-ellenes ügynökség (a DEA) letartóztatott egy 90 éves drogcsempészt, akiről kiderült, hogy a Sinaloa kartell legsikeresebb csempésze volt: tíz éven át kerülte el a hatóságok figyelmét, és közben legendává vált az alvilágban. A valódi Leo Sharp is háborús veterán és híres virágkertész, akár Earl Stone karaktere, és őt is úgy hívták bűntársai: El Tata, „A Nagyapó”.

De a csempész sztorija tényleg csak a film körvonalait jelenti. Eastwood karaktere sokkal mélyebb témákra fókuszál: az elhanyagolt család problémájára, és arra a kérdésre, hogy megváltozhat-e még egy kilencvenéves ember is a szerettei kedvéért.

A legtöbb kritika a drámai erőt hiányolja a filmből. Fel nem foghatom, miért. A film valóban nem éleződik ki hagyományos csúcspontokra (egyáltalán, A csempész sose arra halad, mint várnád), de mire eljutsz a végére, már te sem várod a rendőrség/Earl/kartell leszámolást – Earl pillanatai a családjával és vívódása önmagával százszor feszültebbek, mint a kartell nehézfiúk fenyegetőzései.

Elvárható-e az öregembertől az önreflexió és a változás? Ez a kérdés csaknem megegyezik azzal, hogy

egyenértékű-e az öregember a fiatalokkal

– vagy le kell mondanunk róla, kora okán? Clint Eastwood amellett érvel, hogy a kilencvenéves ember is ugyanúgy ember, mint mindenki más. (Vagy még inkább, ha Eastwood alakítja. A vén cowboy puszta kisugárzásával még akkor is a férfilét valamiféle platóni ideáját testesíti meg, amikor nem is próbálkozik vele.)

A csempész hatása így elevenbe vág. Eastwood háromszorosan is bebizonyítja, hogy az öregember nem ér kevesebbet a fiatalnál: egyrészt a sztorival és a karakterrel, másrészt saját alakításával, és harmadrészt jelenkori karrierjének egyik legjobb rendezői teljesítményével.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés