Kritika

Képeslapok a sivatagból – Éden

Kocsis Ágnes harmadik nagyjátékfilmje, az Éden nem várt aktualitást kapott a pandémia idején – amikor az emberek tömegesen szigetelődnek el egymástól, egy világtól teljesen izoláltan élő nő története új jelentésrétegekkel bővül. Ezen aktualitások ellenére sem érzem, hogy a cselekményt igazán meg tudott volna szólítani – Tóth Widamon Máté képei azonban minden másodpercben beszéltek hozzám.

Bár a forgatás már 2018-ban lezárult, most került csak mozikba a rendező-forgatókönyvíró Kocsis Ágnes legújabb filmje. A film születése idején a minimalista stílusú alkotó nem sejthette, hogy a világtól elzártan élő Éva története milyen izgalmas áthallásokat hordoz majd a jelenkori eseményekkel, és ezáltal talán sokkal könnyebben lesz érthető és befogadható a hasonló helyzetbe korábban sosem kerülő többség számára is.

Éva (Lana Barić, magyar hangja a karakterről kicsit leugró Für Anikó) hét éve szó szerint allergiás az egész világra: a legkisebb elektronikus zaj, a legegyszerűbb illat vagy egy rosszul megválasztott falat is megölheti, éppen ezért egy steril lakásban él, és nem találkozik gyakorlatilag senkivel a róla gondoskodó testvérén, Gyurin (Bocskor Salló Lóránt) és az orvosain kívül. Mikor nekimegy a nagyvállalatnak, ami talán felelős az állapotáért, a vizsgálat során egy pszichiáter kezdi látogatni. A magány egy másfajta dimenzióját jól ismerő András (Daan Stuyven, magyar hangja Kardos Róbert – érdekesség, hogy az egyik orvos szerepében őt meg Znamenák István szinkronizálja) a vállalat megbízásából igyekszik kideríteni azt, hogy vajon a betegség lelki eredetű-e. A látogatások során azonban lassan közel kerül Évához.

Éva betegsége a bolygónk tönkretételének metafórájaként környezetvédelmi kiáltvány is lehetne, a beszédes címadás – Éden – is ezt sugallja. Mi ez az éden, amire Kocsis utal? A vágyott harmónia, ami örökre elveszett? Egy tiszta bolygó, ahol mind egészségesen élhetünk? Egy miniparadicsom, amit megteremthet két ember szeretetteljes kapcsolata az élet minden kihívása ellenére? Akármelyik is közelítsen az alkotói szándékhoz, az biztos, hogy

az Éden nem elsősorban a külső környezetről szóló tanítás, hanem a bensőben játszott folyamatok leképzése.

Az embert próbálóan hosszú, két és fél órás játékidő során Kocsis a magány mindent aspektusát körbejárja – megjelenik a  kiszolgáltatottság és a kirekesztettség érzése, az impulzusok és az érintések hiánya, a küzdelem a monotonitás és a depresszió ellen. Éva az évek elteltével kezd belefáradni állapotába, András és a rég nem érzett figyelem és szeretet formájában azonban felcsillan egy reménysugár a gyógyulásra, vagy legalább egy elviselhetőbb életre. Kocsis végül más utakat választ, a kurta-furcsa lezárás nem következett logikusan az addig elmeséltekből.

Éden

Igazán különös, ahogy a külső-belső világok ábrázolása is összecsap a filmben: Éva, András és a furcsa gyertyatartóként jelenlévő Gyuri párbeszédei valódi, hús-vér emberek beszélgetései, míg bármi, ami ezen kívül esik (például a látogatások az orvosoknál, a sivatagi kiruccanás vagy a bírósági tárgyalás), az abszurd határát feszegeti parodisztikus és szimbolikus ábrázolásmódjával. Kifejezetten zavaró ez a kettősség, mert ezáltal könnyű elveszteni a viszonyítási és azonosulási alapot jelentő koordinátarendszert, és nehezebb tájékozódni a tekintetben is, hogy vajon mennyire kell komolyan vennem a látottakat.

Az Éden egyenesági folytatása Kocsis korábbi munkáinak,

mind gondolatiságában, mind a rendkívül átgondolt kompozíciók szintjén. A magány, az elidegenedés, elzártság témája nem először jelenik meg nála, de patikamérlegen mért képekkel sem először találkozunk. Tóth Widamon Máté fényképezése jelenti a film legnagyobb erősségét: ki merem jelenteni, hogy ez már képzőművészet – egyetlen mondat, vagy egymásba forduló történés nélkül is lenne értelme ezeknek a képeknek, az ember bármeddig elnézné őket. Tökéletes kompozíciók, méghozzá a film minden egyes percében. A fantasztikus képekhez hozzájárul egy korábban sosem látott Budapest is, ami ebben a filmben egy tökéletesen ismeretlen városként jelenik meg – miközben mindvégig pontosan tudjuk, hol járunk. Bravúros mise-en-scène, hibátlanul megválasztott színhőmérsékletek – ezt a filmet még tanítani fogják.

De sajnos csak e tekintetben. Mert ezen túl nagyon nehezen szerethető. Bár az Arany Aréna-díjas horvát színésznő, Lana Barić és a belga rocksztárból a film kedvéért színésszé avanzsált Daan Stuyve nagyszerű párost alkotnak a vásznon, a minimalizmus áldozatául esett karaktereik nem tudták elnyerni a rokonszenvemet még ennyi idő alatt sem. A film katartikusnak szánt vége nem rázott meg, sőt, ha őszinte akarok lenni, még fel is lélegeztem, hogy végre felállhatok a moziszékből. Hiába kapott a végre azonosulási felületeket kínáló mikrotörténetek révén a film a második felében egész jó dinamikát, sajnos a végére visszaért oda, ahonnan elindult, és ezáltal csak értetlenséget hagyott bennem.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Jelenleg a Filmtekercs Vizuális Kultúráért Egyesület alelnökeként a Filmtekercs offline rendezvényeiért és partnerkapcsolataiért felel. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés