Kritika

Amerika ilyen: fura – Édes kelet

Az idei Cinefest kétségtelenül egyik legfurcsább filmje volt az Édes kelet. Egy többnyire hangulatos és bizarr utazás az Amerikai Egyesült Államokban, ami úgy is emlékezetes, hogy a mondanivalója kimerül abban, hogy „bármi meg történhet.

Lillian (Talia Ryder) tipikus tinédzser.  Láthatóan semmi sem köti le igazán. Nincs még kialakult személyisége. A pasijától épp úgy elvágyódik, mint az otthonától. Aztán az iskolai kirándulás egyik buliját egy összeesküvéshívő fegyveres szakítja félbe. A zűrzavart kihasználva Lillian lelép a többiektől, és inkább csatlakozik egy önellátó fiatalokból álló, punk kommunához. Ezzel pedig kezdetét veszi eszelős, államhatárokon átívelő, önismereti utazása.

Az eddig operatőrként (Jólét) ismert Sean Price Williams első rendezése egy epizodikus road-movie. Lilllian jó részt akaratlanul sodródik egyik jelenetből a másikba, miközben furábbnál furább alakokkal és helyzetekkel találja szembe magát. Kialakult jellem vagy határozott célok nélkül tengődve, mindig az adott környezethez és annak szereplőihez alkalmazkodva próbálja megtalálni magát.

Ám az Édes kelet elsődlegesen nem is Lillian belső utazásáról szól, főleg, mert a film végén sem tűnik úgy, hogy megtalálta azt a célt, amit keresett. Ő valójában inkább csak a kalauzunk, akinek a szemén keresztül Williams megpróbálja nekünk bemutatni mind azt a groteszk és változatosa őrületet, amit úgy hívunk, hogy az Amerikai Egyesült Államok. Legfőképpen pedig annak társadalmi és kulturális megosztottságát. Ahogy egyre mélyebbre merülünk ebben a lázálomszerű valóságban, úgy kezd el ki kristályosodni, hogy az USA-ban tulajdonképpen párhuzamos valóságok élnek egymás mellett. Hogy a „nagy olvasztótégely” leginkább a legváltozatosabb őrületeket olvasztja eggyé. A szatirikus hangvételű, lassan, de biztosan a totális szürrealitásba csúszó cselekmény kicsit minden oldalnak odaszúr. Williams egyaránt parodizálja a legdurvább (QAnon) összeesküvéshívőket, a poszt-trumpista neonácikat és a valóságtól teljesen elszakadt, fiatal függetlenfilmeseket.

Sean Price Williams nem mutogat ujjal egyik oldalra sem. Nem mondja, hogy ez vagy az lenne a jobb. Nem okol és nem hibáztat. Csak bemutatja: hogy ez Amerika.

Felépítésében az Édes kelet kicsit olyan, mint az Amitől félünk tinilány és (hatványozottan) függetlenfilmes kiadása. Ám a legnagyobb különbség nem is a home-video hangulatot árasztó (16 mm-es filmre forgatott) látványvilág, vagy a két film főszereplői között húzódó, generációs különbség. Hanem hogy Ari Aster filmjével ellentétben az Édes kelet végül semmivel kapcsolatban sem fogalmaz meg konkrét állítást. Noha az Amitől félünk egy tömény, zabolázatlan és sok szempontból nehezen befogadható film – ami egyértelműen többet markol, mint amennyit elbírna –, mégis látható/érthető, hogy mi a központi témája. Főhősének útja pedig konklúzióval zárul.

Az Édes keletről azonban ezek már sokkal kevésbé mondhatóak el. Nemcsak mert Lilliannak nincsen jól látható, érthető karakteríve, de mintha Amerikáról is csak, annyit tudna mondani Williams, hogy fura. Főhősnőnk bő száz percen keresztül fura helyeken, fura helyzetekben, fura emberekkel kerül kapcsolatba. Az Édes kelet egy melankolikus lázálom. Fokozatosan egyre mélyebbre merülünk a nyúl üregébe, anélkül, hogy a különböző fejezetek valódi, szerves kapcsolatban lennének egymással.

Ezeknek az apró sztoriknak legtöbbször ugyanis nincs igazi eleje vagy kifutása. Lillian random találkozik egy bizarr társasággal, eltölt velük egy kis időt, majd valami külső hatásra tovább áll. A részek eredménye így pusztán egy színes, érdekes, de zavaros montázs, amiből sosem rajzolódik ki egy nagyobb, átfogó kép. Hiába érint kifejezetten aktuális témákat/társadalmi csoportokat a film, igazán új vagy maradandó gondolatot nem közöl ezekről. Feldob labdákat, amiket aztán nem csap le. Különösen, miután a film végéhez közeledve Sean Price Williams látszólag teljesen elszakad a realitástól. Mind vizuálisan (Lillian „besétál” egy festménybe), mind cselekmény szintjén (Amerika közepén álló, gótikus kastély és sörfőző szerzetesek felbukkanása).

Mindazonáltal a szegmensek többsége önmagában egészen szórakoztató, kellemesen elborult vagy meglepően formabontó.

Az Édes keletnek abszolút van egy magával ragadó, meglepően sodró hangulata. A kezdetben amatőrnek ható képi világ is szépen ráerősít a film álomszerűségére. Ami pedig álom, az jelenet szintjén helyenként egészen fergeteges: a forgatásos lövöldözés simán az év egyik legviccesebb része.

A főszereplő Talia Ryder ígéretes tehetség, ám a film legemlékezetesebb szereplője mégis csak Simon Rex intellektuális nácija. Már csak azért is, mert egy kifejezetten érdekes karaktertípust formál, akit nem nagyon látunk filmen. (Az más kérdés, hogy a többi felvetett témához hasonlóan a film az ő figurájában rejlő ellentmondásoknak sem ás a mélyére.)

Az Édes kelet egy meglehetősen egyedi katyvasz, ami rengeteg mindent felvet, sok mindenbe belecsap, ám hiányzik belőle egy átfogó kohézió. A legvégén azonban, mikor elkezdnénk vakarni fejünket, hogy „mégis mi a fészkes fityfenét láttunk mi most?!”  megmondja a lényeget: bármi megtörténhet. Valószínűleg meg is történik. Ennyit állít a film. Ennyire kell komolyan venni.

A világ egy sokszínű és sokszínűen hülye hely, amiben hiába keressük az összefüggéseket. „Bármi megtörténhet” és meg is történik. Engedjük el. Sodródjunk az árral. Ennél jobbat talán nem is tehetünk. Sovány mondanivalónak tűnik elsőre. Ám amilyen állapotban van körülöttünk a világ, nem könnyű ennél érvényesebb tanulsággal szolgálni.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com