Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete, Robert Louis Stevenson kultikus regénye újabb különös adaptációt kapott Mrs. Hyde címen. A francia Serge Bozon a férfi tudós orvost egy tanárnőre, a misztériumot abszurdra, a félelmetest pedig humorosra cserélte.
Madame Géquil esete is igen különös. Mivel Stevenson regénye annyira ismert és annyi adaptációt megélt, Bozon a romantikus 19. századi Anglia helyett napjaink egyik unalmas francia külvárosába helyezte át az eredeti mű esszenciáját. A film ugyanazzal a klasszikus elmélettel játszik, amivel Stevenson könyve – az árnyékkal, az énünk tudattalanban rejlő sötét oldalával –, megvalósítása azonban egészen más.
Ez a bizonyos esszenciális történet egy olyan univerzális félelmet takar, amellyel már szinte minden felnőtt ember találkozott, aki belegondolt, mennyi érzést, gondolatot elnyomunk az életünk során. Az, hogy ezek az elnyomott gondolatok egy külön személyiségként manifesztálódhatnak, velejéig borzongató. Ezzel a gondolattal játszik Dr. Jekyll és Mr. Hyde története, ahogyan sok hasonló századfordulós mű a pszichoanalízis tudományának hatására (gondoljunk csak Babits Gólyakalifájára), amely az ismeretlen rettenetéből alkotta meg a romantika első thrillereit. Ezt fogalmazza meg később Jung az árnyék fogalmában, amelyben benne van minden elnyomott vágyunk, agressziónk, érzelmünk, szenvedélyünk, amelyek eliminálása teszi lehetővé, hogy kiegyensúlyozott életet éljünk a társadalomban, és mondjuk ne vágjuk fejbe laptoptáskánkkal a mögöttünk jövő embert, aki már harmadszor lép a sarkunkba.
A Mrs. Hyde valamivel közelebb áll a jungi fogalomhoz, mint Stevenson regénye. A vékony, gettókölyköket oktató, középkorú fizikatanárnő életét csúnyán megkeserítik a nagyszájú kamaszfiúk, és mivel egy pedagógus nem engedhet meg magának akármit, Madame Géquilnek nyilvánvalóan sok elnyomott frusztrációja van. Mindez az első pár filmkockából kiderül, ezért átváltozását már a kezdetektől izgalommal várhatjuk. Madame Géquil átalakulása azonban éppúgy kihat egész környezetére, ahogy a saját tudatos énjére is, a következmények azonban koránt sem annyira felkavaróak, mint a regényben. Serge Bozon filmje csendességével úsztatja be a misztériumot a hétköznapokba, és elgondolkodtat.
A film koránt sem komédia, de a félelmetes és tragikus jelenetek sokszor inkább humorosan hatnak. Szereplői szinte mind önmagukban is furcsák, egymással folytatott interakciójukban pedig ki is teljesedik groteszk karakterük. És bár mind típusfigurák (a szürke egér tanárnő, akit a diákjai folyton kicsinálnak; az ambiciózus igazgató, aki érteni akarja a fiatalokat; a mindenbe belekontárkodó szomszédasszony; a gyengéd szerető férj, akit felszarvaznak), és a mindig fantasztikus Isabelle Huppert karakterén kívül egyik sem mondható kiemelkedőnek, mégis tökéletesen beleillenek a szürke unalmas külvárosi környezetükbe.
A Mrs. Hyde-ot a vizuális költészete miatt is érdemes nagyvásznon nézni. A puding- és fagylaltpasztell színek Madame Géquil unalmas, egyszerű, szinte már szanitált lelki világát tükrözik, amelybe villámcsapásként hatol az átváltozása, amelynek következménye, hogy idővel néhol harsány színek lopódznak be a látótérbe. Ezek azonban soha nem uralkodnak el a látványon, ahogyan a különös, groteszk hangulat is a film végéig fennmarad. Madame Géquil vörös blúza pedig egy összetett szimbólummá válik, igaz lehet, csak az én tudatomban jelent meg a párhuzam a Deep Purple Burn című dalának főszereplőjével.
“Warning came, no one cared
Earth was shakin’, we stood and stared
When it came no one was spared
Still I hear “Burn!“
A cikket a hazai premier kapcsán 2018. március 20-án frissítettük.
