Egy hermetikusan lezárt luxuslakás, rengeteg műkincs és egy fogságba esett mestertolvaj – Vasilis Katsoupis első nagyjátékfilmje, az Inside mozgástere meglehetősen korlátozott, ez azonban nem akadályozza meg alkotóját abban, hogy felfedezőútra induljon benne.
Nemo (Willem Dafoe) három Schiele-festményért tör be egy manhattani penthouse-ba, de az Önarckép, a legértékesebb nem ott van, ahol lógnia kellene. A rabló nem törődik bele, elkezdi keresni, a másodpercre kiszámított terv ezért összeomlik, a riasztó beindul, a lakás bezárul és a Nemót kívülről segítő tettestárs is kámforrá válik. Ennyi történik, se rendőrség, se gondnok, se szomszéd, se senki nem érdeklődik aztán a betörő iránt. Annyi még azért kiderül, hogy a lakás tulajdonosa, egy sikeres építész és műgyűjtő, Kazahsztánban van, és – mint ahogy azt az elzárt víz, vagy a majdnem teljesen üres hűtő is mutatja – valószínűleg hosszabb ideig nem is tér vissza. Nemo egyedül marad, számkivetve New York közepén.
Bár leverte a villogó lámpákát és a visító hangszórókat, és odacsapott egyet a vezérlőnek, a rendszer, kissé összezavarodva ugyan, de működik. Mint valami kisebb planéta a felhőkarcolók univerzumában, hol felmelegszik, hol teljesen lehűl. Eközben azonban gondoskodik ökoszférájáról, locsolja növényeit, eteti állatait, vagyis a halakat egy akváriumban. Csak az ember lesz számára közönyös.
Sőt, feladatát is ellátta, elfogta az illetéktelen behatolót.
Az Inside, bár kicsit úgy tesz, mintha a technológia által az önmaga csapdájába esett ember küzdelméről szólna, igazából egész kiindulópontját arra használja fel, hogy létrehozzon egy absztrakt teret, amelyben leegyszerűsítve teheti fel újra azokat a kérdéseket, melyekre már évezredek óta próbálunk választ adni.
Persze nem véletlen, hogy Nemo egy ember által létrehozott mesterséges térben kerül fogságba, és nem mondjuk egy szigeten, mint ahogy az sem, hogy ez a lakóhely nem vidéken van, hanem egy ég felé törekvő metropoliszban. A lakás nem egy otthon, sokkal inkább egy kiállítótér, mégis önmagába zárt, a nagyközönség számára nem elérhető. És miközben Nemo a túlélésért küzd, és rájön arra, hogy ebből a lezárt világból hogyan képes kicsikarni azt, amire az életben maradáshoz szüksége van, beindul egy másik, egy szellemi folyamat is,
melyről persze azt gondolhatnák, hogy ez maga az őrület, ha nem éreznék annyira, hogy egy analógiáról van szó.
Nemo neve, amely talán el sem hangzik az Inside-ban, azt jelenti, senki. Senki is marad, hiszen egyetlen egy nyitómonológon kívül alig tudunk meg róla valamit. Rövid kis visszaemlékezésből kiderül, hogy maga is alkotó. Az alkotásról pedig az derül ki, hogy nem csak szellemi szükség, hanem talán a kiút is egyben. Nemo, a száműzött, ráláthat egy kisebb világ eldugott sarkaira, az azonban nem vesz tudomást róla. Az élet ott zajlik tőle pár méterre, egy hangszigetelt ajtó mögött. Az épület különböző pontjain elhelyezett kamerának köszönhetően embereket láthat egy TV képernyőjén, ahogy dolgoznak, beszélgetnek, titokban dohányoznak. Kapcsolatba azonban nem léphet velük. De létrehozhatja képmásukat. Először portrékat rajzol egy füzetbe, majd a hatalmas fal fehér felületén folytatja alkotását. Kiteljesülni azonban bútorokból, dekortárgyakból, sőt műtárgyakból összeeszkábált tornyával fog, melynek célja elérni az eget és kiutat találni ebből a világból, egy tetőablakon keresztül.
A világ teremtője az Építész, akinek képmása a falon látható, aki megjelenik álmokban és hallucinációkban, de soha nem megfogható, nem elérhető. Elhagyta a teremtett világát, de hátrahagyta benne nyomát, akár olyan szakrálisnak álcázott terekben, mint egy eldugott pánikszoba. Ahogy az idő halad előre, és amikor megszoktuk már, hogy az okoshűtő köszönt bennünket, és a Macarenát énekli, ha hosszabban nyitva tartjuk az ajtaját, vagy amikor már tudjuk, hogy hogyan lehet megoldást találni a víz vagy a WC-papír hiányára, megtörténik az átlényegülés. A cél, a kijutás, valamiféle szent küldetés lesz, melynek kialakul a saját rítusa és esztétikája.
Nemo célja nem az imádat, hanem a szabadság, a Teremtőtől való megszabadulás, trónjáról való letaszítása, világának megsemmisítése.
Fölösleges lenne arról írni, mennyi mindent köszönhet ez a film a főszerepet játszó színészének, Willem Dafoe-nak. Emellett viszont az Inside azért működik nagyon jól, mert magát egy túlélőfilm zsánerébe csomagolva rengeteg asszociációt indít be az emberről, és annak különös vonzalmáról művészethez és valláshoz. Mégsem henceg intellektusával – sőt, még jót nevet is rajta.
A filmet a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.
