Egon Schiele korának egyik legbotrányosabb, legfelkavaróbb művésze volt – Dieter Berner Egon Schiele: A halál és a lányka (Egon Schiele: Tod und Mädchen) című filmjében azonban egy szimplán öntörvényű művésszé szelídül a művészettörténet könyvek lapjairól felforgatónak ismert alkotó.
Bár 2016-ban készült, csak most – A művészet templomai-sorozat és a festőről szóló Klimt és Schiele – Amor és Psyche: A szecesszió születése sikerén felbuzdulva – érkezett meg hazánkba Dieter Berner Egon Schiele: A halál és a lányka című filmje. Az életrajzi film főhőse maga Schiele, a mindösszesen 28 évet élt osztrák festőművész, aki azonban rövidke élete során nemcsak hihetetlenül termékeny alkotónak bizonyult, de fenekestül fel is forgatta a kor művészetről alkotott felfogását.
Bár sikeressége nem volt kérdéses – a legnagyobbakkal állított ki rendszeresen –, megítélése ellentmondásos volt, hiszen fő témájául a nemiség, a szexualitás szolgált, és képein olyan tabudöntögető témák kaptak a kor szellemétől idegen, naturalista ábrázolásmódot, mint a szeretkezés, a maszturbáció vagy csak önmagában az egészalakos férfi akt. Száznál is több önarcképe azt sugallja, hogy egy igencsak nárcisztikus személyiséggel van dolgunk, akit öntörvényűsége és a pornográfia határán táncoló művészete még börtönbe is juttatott.
Egy ilyen életút megfilmesítése szinte elképzelhetetlen az explicit szexualitás ábrázolása nélkül – sajnos azonban Dieter Berner rendező nem volt bevállalós. A 12-es karika borítékolja, hogy sem a testvérével való kétes kapcsolata, sem a testiséghez fűződő haladó nézetei nem kapnak kibontást képileg, így mindkettő – mert ez a szellemiség áthatja az egész filmet –
csak egy konzervatív akadémiai tankönyv bátorságával lesz bemutatva.
Berner Hilde Bergerrel közös forgatókönyvében a korát meghaladó, bohém, szeretetre éhes kamaszként, a művészetért lobogó festőművészként mutatja be Schielét – a fényképeiről és festményeiről ismerős sötét tónusok nem igazán kapnak teret.
A film sokkal inkább fókuszál az életrajzi adatokra. Az évekre, amikor Schiele (Noah Saavedra) legnagyobb múzsája még húga, Gerti (Maresi Riegner) volt. Találkozására Klimttel (a magyar származású Cornelius Obonya) és modelljével, a később élete legnagyobb szerelmeként évekig vele élő Wallyval (Valerie Pachner), majd házasságára Edith-tel (Marie Jung). Rengeteg történés, szaladó évek, hangulatfestő elemek dögivel,
az alkotók azonban nagyon szűkmarkúak a lényegesebb információval:
rendkívül keveset tudunk meg a szereplők belső világáról, és a gyönyörű beállításokban felismerhető mesterműveket is csak a lehető legritkábban mutatják meg. A film igazi csúcspontja az, amikor a két szerelmes vívódása napvilágra kerül: a se veled, se nélküled fojtogató légkörében is tomboló szenvedélyük Saavedra és Pachner érzékeny alakításában a film legértékesebb perceit adja a nézőnek. De sajnos csak perceket. Aztán visszatérünk a művtörikönyv lapjaihoz – a nagy érzelmek lecsengenek, mi pedig csak arra vágyunk, hogy megtudjunk még valamit erről a titokzatos művészről.
Berner alapvetően tévés alkotó, és sajnos ez visszaköszön a látottakban is. Bár operatőre, Carsten Thiele jó érzékkel adja vissza a Schiele-rajzokról ismerős nyers papír tónusait, a szintén elsősorban a kisképernyőre dolgozó fényképész sokszor operál – a rossz értelemben vett – tévés megoldásokkal, ahogy a történet szövése sem mindig tudja meghaladni azokat. Nem rossz film az Egon Schiele: A halál és a lányka, csak
egy kicsivel több dög, egy kicsivel bátrabb, egy kicsivel kísérletezőbb biográfia méltóbb lett volna a schielei életműhöz.
Ha azonban valamiben Dieter Berner filmje biztosan jeleskedik, hogy felkelti a nézőjében a vágyat, hogy még többet tudjon meg erről a páratlan művészről, akinek tragikusan kevés idő adatott meg, és aki a mai napig óriási hatással van követőire.
