Kritika

Egy álommal kevesebb – Budapest Noir

Kolovratnik Krisztián a Budapest Noir című filmben.

Annyira szerettem volna egy jó macsó archetípust Gordon Zsigmonddal. Kevés pozitívum mellett ez csak az egyik fájó pont a Budapest Noir adaptációjában. A Filmalap 5. legtámogatottabb filmje esetében ismét nem volt elég egy amerikai név.

Antal Nimród maradt idei utolsó reményünk. Rossz ezt így kimondani, mert a Budapest Noirtól még vártunk is valamit. Kezdve eleve a rögtön kultikus magasságokba emelkedő regény alapanyaggal. A talán nem is létező – de mindenesetre inkognitóba biztosan merülő – Kondor Vilmos 5 kötetből álló regényének első darabja elég hamar szerzett nagy népszerűséget. Az első kötetben a ’30-as évek egyébként is zűrzavaros politikai viszonyai között meghúzódó pesti fertő, szűk belvárosi utcák és magas rangú politikusok piszkos ügyei. Mi kell még egy jó krimihez, aminek ráadásul főszereplője szeretett városunk?! Már megjelenése évében felmerült a megfilmesítés gondolata, hogy aztán több év várakozás után szinte napra pontosan két évvel ezelőtt jött a hír a megvalósítás részleteivel.

Rossz kimondani, hogy a nagy várakozás csalódással párosul. Filmek jönnek-mennek, jók is, rosszak is, gyakran észre sem vesszük, hány rossz filmet látunk a moziban. Jó alapanyagot elszúrni viszont halmozott hátrány. Gyanútlanul mentünk el a dolgok mellett az elmúlt két évben. Az első képeken az látszott, jók lesznek ezek a jelmezek és díszletek, van bőven pénz, sokszor sok helyen látott színészek, plusz egy olyan nagyot azért eddig nem alkotó, de legalább Los Angelest megjárt rendező.

Az előzetesnél sem fogtam gyanút, a várakozás tovább nőtt. Hogy aztán a film végén feltegyem magamnak a kérdést: ez most komoly, hogy az új magyar film egyik legtámogatottabb projektje ahhoz az emberhez kerül, aki

16 év alatt egy vállalhatatlan, botrányok övezte magyar vígjátékot tudott letenni az asztalra Koltai Róberttel?

És most úgy tér vissza, mint aki egyszer együtt forgatott Scarlett Johanssonnal, csak épp nem mellesleg akkor ő még gyerek volt?

Mert a Budapest Noir legnagyobb hibája sajnos a meg nem lévő rendezői koncepció, minden más elmegy a maga lábán valahogy. A díszletek és a jelmezek még csak-csak megidézik a ’30-as évek Budapestjét, ikonikus pesti utcákat és tereket, villamosokat látunk, meg az akkor még egyetlen földalattit, benne a Hitler Adolf térrel, ami ma már Kodály Zoltán nevét viseli. Mindez persze még elég volna egy ismeretterjesztő filmhez. Budapest annyira sokszínű, hogy megőrizte évtizedekkel ezelőtti arculatát bizonyos tekintetben, s ehhez elég volt felkutatni a belváros még macskaköves utcáit. És talán még mindig ugyanazt jelenti mindenkinek a Nagy diófa utca és Pasarét.

De hogy ebből élvezhető film legyen, kellett volna több feszültség. Az amúgy inkább vágóként tevékenykedő Gárdos egy-egy jelenet megalkotásában még imitt-amott jól, a jelenetek egymáshoz való viszonyában és hosszában már kevésbé tudott teljesíteni. Egészen egyszerűen egy krimihez ennél több izgalom és feszültség kell. Hogy azt a hatást érje el egy ma noirnak nevezett filmben, amit anno a nagynevű elődök, ennél szorosabban kellene fogni a film szerkezetét. Egész egyszerűen nem éreztük át Gordon Zsigmond állítólagosan egyre növekvő belső lüktetését. Hiába került sokszor veszélybe, ez a mi pulzusszámunkon már nem látszott meg.

A Budapest Noir tehát csak egy kimaradt ziccer lett.

Egy elszalasztott történelmi lehetőség az itthon mostoha sorsú magyar krimi végleges feltámasztására. Közel egy évvel ezelőtt Sopsits Árpád ennek a pénznek töredék részéből tudott sokkal komolyabb izgalmakat kiváltani, de úgy tűnik, az volt az egyszeri eset. Ráadásul itt nem csak pénz, hanem vele együtt apparátus is volt, de összefogó kéz hiányában ezek mit sem értek. Első kategóriás hazai színészek sora: Anger Zsolt, Kulka János, Dobó Kata, Tenki Réka, Mucsi Zoltán, a hazai „rising star” Törőcsik Franciska, mindezt pedig koronázta (volna) az ideiglenesen visszatérő Kolovratnik Krisztián.

Így csak a magára maradt, néha zsigerből jól teljesítő színészek és a kis mértékben kihasznált, amúgy kiváló alapanyag maradt. A film utáni sajtótájékoztatón az alkotók bíztak a folytatásban. Ismerve Kondor Vilmos következő regényének erényeit, ebben én is reménykedem, de már a vaskos tanulságok levonásával.

Avatar

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, főszerkesztő-helyettes. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. sergoandras@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..