Jeff Baena újabb darabbal gyarapítja az egyébként is igencsak népes zombifilmek táborát: csak valahogy felemás munkát végez. Amennyire ötletes és feszült tempójú az egyébként frappáns címen futó Life After Beth első fele, annyira értelmetlen, túlzó és parodisztikus a folytatás.
A dübörgő zombis popkultúra közepette egyre nehezebb kitűnni a lassan konkrét tömeget alkotó filmek és sorozatok sokaságából. Egyre több és különlegesebb alkotás foglalkozik az élőhalottak mítoszával, sokszor aktuális társadalmi kérdésekre reflektálva. Csak az elmúlt néhány évben láthattunk gyerekeknek (ParaNorman), illetve felnőtteknek (Seoul Station szóló zombis animációt, együtt izgulhattunk Brad Pittért a szupergyorsan mozgó lények elleni harcában (Z világháború), de találkozhattunk zombikká váló állatokkal (Zoombies), zombikkal harcoló Bennet lányokkal (Büszkeség és balítélet meg a zombik) és akkor a tematikát körbejáró sorozatokról (pl. The Walking Dead, Fear the Walking Dead), illetve a paródiák tömkelegéről (pl. Haláli hullák hajnala, Sétáló agyhalottak) még nem is beszéltünk.
Egyértelmű tehát, hogy mind filmkészítői, mind nézői oldalról igény van a zombifilmekre, azonban az is nagyon jól látszik, hogy a mainstream cselekményszálak és a bevett filmes megvalósítások felett már eljárt az idő. 2013-ban Jonathan Levine egy újabb Stockholm-szindrómára épülő romantikus filmet alkotott, amelyben a csavart a fiatal pár fiúja adta: R a történetben ugyanis egy zombi. Míg azonban az Eleven testek a könnyebbik utat választotta, addig rá egy évvel később az ekkor még elsőfilmes Jeff Baena megpróbálta kissé más szemszögbe helyezni a zombi-ember kapcsolatot. És bár a maradéktalan siker jócskán elmarad, a Life After Beth első fele különleges és szórakoztató.
A film első perceiben egy gyászoló fiatalt láthatunk, Zachet (Dane DeHaan), aki napokkal korábban veszítette el szerelmét, Beth-t (Aubrey Plaza). A lány egy nagyobb vitájuk után túrázni indult egyedül, és belehalt egy mérges kígyó harapásába. A temetést követő toron való feszengést még pont jó ütemben és stílussal kapja el a rendező: van valami lebilincselő frusztráltság a szituációban, főleg amikor Zach családját az esti vacsoránál látjuk ismét viszont. Abszurd dialógusok, kínos csöndek és olyan frappánsan kitalált összevisszaságok jelennek meg az első jelenetekben, hogy egyből érezzük: a film legerősebb oldala lesz a fekete humorba átcsapó majdhogynem groteszk forgatókönyv.
Igazunk is van, de csak egy ideig. A bonyodalom ott kezdődik, amikor Beth szülei titkolózni kezdenek, és kizárják Zach-et az életükből. A fiú hamar rájön, hogy a különös viselkedés oka nem más, mint Beth visszatérte. A lány nemes egyszerűséggel kiásta magát a sírjából, majd hazasétált, mintha mi sem történt volna. És itt rejlik Baena ötletessége, ugyanis Beth nem egy szokványos zombi. Nincsenek külső jelei az elváltozásnak, nem támad rá eleinte senkire sem, nem mászkál lassabban vagy néz üveges tekintettel a távolba, miközben az állkapcsát csattogtatja. Beth egy halálból visszatért lány, aki semmire nem emlékszik a veszekedést követően.
A szituáció abszurditása egyrészt abból fakad, hogy a szülők fejében egy pillanatra sem fordul meg a lehetőség, hogy lányuk egy zombi. Krisztushoz hasonlítható feltámadásról szövegelnek, de valójában nem is érdekli őket a hogyan és a miként. Ők visszakapták egyetlen elhunyt lányukat, így az egyébként humorosnak ható közönyük akár logikusnak is mondható. Igen ám, de itt van nekünk Zach, aki azonban egyből a zombi vonalra áll rá, megadva az abszurditás másik oldalát.
Képzeljük csak el egy percre: a szerelmünk visszatér a halálból, mi zombinak hisszük, neki nincsenek emlékei. Hogyan tovább? Hogy ölelsz meg, csókolsz meg, vagy szimplán élsz valakinek a közelében nyugodt lélekkel, mikor az illetőről meg vagy győződve, hogy egy zombi? Ezt a kicsavart és ötletesen elborult szituációt játssza ki nagyon jól a film az első játékrészben. Beth minden pillantására, minden kézmozdulatára és minden lépésére együtt ugrik össze a gyomrunk a főszereplőjével, hiszen legbelül tudjuk, hogy amitől félünk, egyszer úgyis bekövetkezik: a zombi Beth úgyis elkezd zombiként viselkedni. Nagyon jó dinamikával, aranyos jelenetekkel és a suspense-t a végletekig elhúzó technikával hozza ki a legtöbbet az alapötletből a rendező.
Csakhogy amennyire jól játszik az idegeinkkel és adagolja az apró változásokat a lány karakterében, hogy a feszültség megfelelő ritmusban, de kellőképpen hatásosan nőjön, annyira nem tudja továbbvinni a történetet. Őszinte leszek, én se nagyon tudom, milyen befejezés is illene az alkotásba, hiszen amíg az Eleven testek egy irracionális megoldással ismét normális emberekké teszi a zombikat, addig a Life After Beth nem vállalkozik ilyenre. Helyette a direktor elviszi a filmet egy parodisztikus irányba, ahol már nem működik a fekete humor és a kínos komolytalanság eluralkodik mindenen.
Hirtelen egyik pillanatról a másikra egy zombiktól hemzsegő környékké válik a békés külvárosi közeg, amelyben rég elhunyt családtagokkal veszik fel a harcot a szereplők. A film pedig hiteltelenné, tiszteletlenné és valljuk be, unalmassá válik. Hiába próbál a szerelmesek külön szálának megható befejezést felkínálni a rendező, egy porcikánkig se jut el a fiú szerelmi vallomása, mert a korábban látott majdnem fél órás értelmetlen bohóckodás elidegenített minket az egyébként szimpatikus pártól.
Talán ha a film első felében oly jól működő szituáció egy saját rövidfilmes változatot kapna, mindenki jobban járna. Így azonban a Life After Beth egyszerűen belesüpped a kevésbé jó zombifilmek azon sorába, amelyek megérdemelten nem jutottak el a hazai mozikba.
