Fókuszban Kritika

A manhattani lélekbúvár ismét otthon mesél – Egy esős nap New Yorkban

Bár a botrányok továbbra sem csöndesednek Woody Allen körül, majdnem betiltott filmje, az Egy esős nap New Yorkban végül mégis eljutott hozzánk, a francia Deauville-i Filmfesztivál pedig egyenesen a nyitófilmjének választotta. Viszont Amerikában a helyzet változatlan; egyre biztosabbnak tűnik, hogy feketelistán marad.

Az Egy esős nap New Yorkban az azt övező botrányokkal kontrasztban könnyed és kellemes élmény. Nem veszi magát halálosan komolyan, és éppen ezzel a könnyedséggel tudja az emberi viszonyok összetettségét olyan hatékonyan, szórakoztatóan és szarkasztikusan bemutatni – azt nyújtja tehát, amit Woody Allentől megszokhattunk. Sokan kritizálják a rendezőt önismétlése miatt, én viszont továbbra is ámulattal figyelem, hogy a tudatosan (túl)használt, ezáltal

kissé kifigurázott klisékkel és töménytelen, sajátos hangulatáradattal és világszemlélettel képes ránk zúdítani a kapcsolatok széles spektrumát.

És Woody Allen tálalásában ez sosem válik unalmassá. Ugyanis teszi mindezt úgy, hogy bár a középpontban szinte kivétel nélkül mindig ugyanazok a fő konfliktusok, az egyes karakterek és bizarr helyzetkomikumok minden esetben képesek frissességet vinni az újabb történetekbe. Vegyük például az Éjfélkor Párizsban románcát, ami egy 2000-es években élő amerikai férfi és egy ’20-as évek Belle Époque-jában élő francia nő között bontakozik ki, vagy ott van a Férfit látok álmaidban, ahol a szerelem tárgya nem is igazán a szomszédban lakó nő, hanem maga a kukkolás, a kíváncsiság az, ami a férfi vonzalmát kiváltja. Woody helyzetei nagyon különösnek és néhol bizarrnak tűnhetnek ugyan, mégis életszagúak, olyannyira, hogy az azonosulás is könnyűvé válik általuk.

A rendezőre a csodálatos Európa-trilógiája (Vicky Cristina Barcelona, Éjfélkor Párizsban, Rómának szeretettel) után ismét rátört New York-imádata, ennek megfelelően az Egy esős nap New Yorkban egy nagyjából másfél órás óda a Nagy Almához. A Manhattan vagy az Annie Hall után ezúttal azonban – ahogyan az kései filmjeire már jellemző – Woody Allen nem magára osztja a főszerepet, hanem Timothée Chalamet-vel játszatja el fiatalkori önmagát. Szigorúan véve a filmnek nincsen semmiféle önéletrajzi vonatkozása,

Gatsby mégis Woody régi, kissé különc és teszetosza, de művelt és néhol kifejezetten sznob karakterét hozza vissza.

A film két főhőse a fiatal Gatsby és a barátnője, az irritáló és zavarba ejtően buta Ashleigh (Elle Fanning). Vidéki főiskolájukról egy hétvégére Manhattanbe utaznak, mivel a lány felkérést kapott az iskolaújságtól, hogy interjút készítsen rajongása tárgyával, a jól menő hollywoodi rendezővel, Roland Pollarddal (Liev Schreiber). A bonyodalmak, ahogyan azt el is várjuk egy Woody Allen-filmtől, csőstül jönnek. Gatsby minden utcasarkon belebotlik egy rég nem látott ismerősbe, köztük középiskolai barátnőjének húgába (Selena Gomez), aki jó időtöltésnek ígérkezik, miközben Ashleigh a fél hollywoodi filmipar – legalábbis a férfi szekció – szemét felnyitja „romlatlan őszinteségével és fiatalos frissességével”. Tehát a középkorú rendező (Liev Schreiber), a filmsztár (Diego Luna) és forgatókönyvíró (Jude Law) egyaránt ágyba akarja csalni).

A filmet övező közhangulat és a #metoo-korszak hozzásegíthet ahhoz, hogy az Ashleigh-szálba belelássuk a filmipar fejeseinek a fiatal, feltörekvő tehetségek kihasználására való hajlamát.

Ugyanakkor ez a három grál lovag közel sem a hatalom csúcsán elhelyezkedő karakterekként vannak ábrázolva, sokkal inkább megkeseredett, kiégett, rossz házasságban élő, alkoholista és (természetesen) neurotikus figurák ők, akikből a gerinc és az erkölcs már jó ideje eltűnt.

Az erkölcs központi kérdése egyébként a film minden szálán végigfut. A szórakoztató és kellemes, New York-i dzsesszel átitatott hangulat „leple” alatt kapunk egy befogadható mennyiségű társadalomkritikát az amerikai elit fényűző életéből. Kínos-bizarr párbeszédeket a látszat alatt lapuló, szőnyeg alá söpört titkokból, ironikus-szarkasztikus utalásokat arra nézve, hogy

mégis mi ellen lázadhat egy lázadni vágyó huszonéves, lézengő fiatal, akit szülei eltartanak, dolgoznia nem kell, jövőre vonatkozó céljai pedig még csak nagyvonalakban sem körvonalazódnak.

Természetesen nincs Woody Allen-film házasságtörés és/vagy megcsalás(i kísérlet) nélkül, így azzal is jócskán nyakon lett öntve az Egy esős nap New Yorkban. Ezúttal is bejárjuk ennek teljes spektrumát a kiszámítható, jó öreg rajtakapás-jelenetektől kezdve a bizarrabb megoldásokig; elvégre hol máshol, ha nem egy Woody Allen-filmben akarná valaki elhagyni a menyasszonyát azért, mert „lankasztó a nevetése”?

Woody Allen a jól bevált arcok mellett szeret kísérletezni az éppen divatos fiatal amerikai színészekkel. Timothée Chalamet és Elle Fanning ilyen szempontból kézenfekvő választás, míg Selena Gomez első pillantásra okozott némi meglepetést. Ennek ellenére a remekül összeválogatott triumvirátus (Jude Law, Liev Schreiber, Diego Luna) mellett ő az, akinek a színészi játéka nem zavaró, és a karaktere is kifejezetten kedvelhető.

Chalamet viszont meglepő módon mintha nem tudott volna mit kezdeni a mimikájával – nagyjából Kristen Stewart Alkonyat-béli színészi játékához tudnám hasonlítani. Ennél fogva a teljes Gatsby-karakter testidegenül hat az ő tolmácsolásában, és be kell látni, a magyar szinkron sem segít a helyzetén. Elle Fanning ezzel szemben éppen túltolta a szerepét, és már szinte fájt nézni azt a folyamatos bugyuta vihorászást és naivitást, amit felváltva produkált a három hollywoodi fejes valamelyikének oldalán (akik egy nap alatt „beleszerettek testi, lelki és spirituális értelemben is”).

Woody Allen filmjeiben viszont a néhol túlzó színészi játék nem hibaforrás, sokkal inkább egyfajta eszköz;

gondoljunk akár a Wonder Wheel Ginny-jére (Kate Winslet), a Férfit látok álmaidban Charmaine-jára (Lucy Punch), vagy a saját maga által alakított Alvy Singerre (és nagyjából az összes saját maga által alakított karakterre). Tőlük mégis elfogadjuk, mert ez a fajta tudatos túlzás csak tovább lendít a filmek ironikus hangnemén.

A két főszereplő csekély szerethetősége miatt a mellékszereplők és mellékszálak, Woody nem múló emberismerete és a helyzetkomikumok kiaknázása az, ami miatt az Egy esős nap New Yorkban ugyan nem emelkedik ki a rendező életművéből, de határozottan hozza az elvárt szintet. Így annak biztosan örülhetünk, hogy a botrányokkal megtűzdelt körülmények ellenére végül eljutott hozzánk.

Németh Míra

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen dönött úgy, hogy filmekkel fog foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..