Fókuszban Kritika

Egy angol nő Hamburgban – Egy háború margójára

Egy háború margójára

A háborúzás az emberiség egyik alapvető jellemvonása. Egy másik, végtelenül emberi vonás pedig a hűtlenség. Ez a két, nem túl felemelő motívum találkozik a The Aftermath című szerelmi melodrámában, amelynek kicsit erőltetett magyar címe az Egy háború margójára lett.

A közhiedelemmel ellentétben egy háborúnak nem akkor van vége, amikor aláírják a békeszerződést. Hiszen mindenhol vannak sebek, amiknek be kell gyógyulniuk. Családtagok, akik sosem térnek már vissza, párok, családok, közösségek, amiknek meg kell küzdeni a fájó hiánnyal, otthonok és életek, amiket romba döntöttek a bombák. Különösen nehéz ezekkel együttélni, ha az ellenség, a sebek, fájdalmak okozója ott van az orrunk előtt. Márpedig ott van: a győztesek megpróbálják valahogy újraindítani a legyőzött társadalmat, a vesztesek meg azt látják, hogy idegen emberek parancsolgatnak és foglalják el a régi elit helyét. Ez a helyzet érthetően véres tragédiák ígéretét hordozza magában…

Így volt ez a második világháború után Németországban, de

az Egy háború margójára egyik nagy erénye, hogy reflektál arra, hogy ez egy általános emberi élmény.

Ma is vannak, akik egy magasabb eszmékért folyó küzdelem bombázásaiban vesztik el szerettüket, addigi életüket, otthonukat, és ugyanúgy érvényes a kérdés, hogyan lehet ezt a „béke” idejében feldolgozni, mennyire lehet az okozott és kapott fájdalmakon túllépni, van-e egyáltalán megoldás erre – az úgy látszik, az emberiséggel egyidős – problémára.

Egy háború margójára
Két férfi, egy nő

Morgan Lewis (Jason Clarke) egy brit ezredes, aki azt a feladatot kapja, hogy segítse visszaállítani a rendet Németországban a háború után. Mivel hivatalosan már béke van, nincs akadálya annak, hogy újra együtt legyen feleségével (Keira Knightley), akivel mint katona, nyilván nemigen tudott együtt lenni a háború hosszú évei alatt. Mivel munkája Németországba köti, felesége csatlakozik hozzá a Hamburg melletti új otthonába. Az ezredest egy jómódú német építész, Stephan Lubert (Alexander Skarsgard) kúriájában szállásolják el – és ő, a rekvirálás szokásos menetétől eltérve megengedi a német családnak, hogy az épületben maradjanak.

Egy háború margójára
Egy nő és egy férfi

Ez alapvetően kedves, ám naiv gesztus: a felszín alatt ugyanis forrnak az indulatok. Hamburgra egyetlen hétvége alatt több bombát dobtak a szövetségesek, mint amennyit London kapott az egész háború alatt. A város romos, nyomorult és szegény – nyilvánvaló az ellentét a gazdag, győztes brit vezetéssel. Lubert pedig özvegy és megalázott – a tulajdon házából szorítják ki a betolakodók, és még örülhet, hogy nem kell táborokban élnie kamaszlányával. Az ezredes felesége fiatal, csinos – és engesztelhetetlenül utálja a németeket.

Amennyi feszültség van ebben az alaphelyzetben, hogy az egy durva thrillerre is elég lenne. És az Egy háború margójára első fele alaposan rájátszik erre: nagyszerűen vezet végig minket a győztes és a vesztes fél érzelmein, sérelmeiből fakadó feszültségén. Nem tudjuk nem észrevenni a hasonlóságot a mai, reménytelenül végtelennek tűnő háborús helyzetekkel, és nagyon kíváncsian várjuk, mit hoznak ki ebből a szituációból az alkotók. Hogyan válaszolja meg a kérdést a film, amit minduntalan felteszünk magunknak: hogyan lehet egy ilyen helyzeten túllépni, hogyan lehet megbocsátani, és valóban lezárni a háborút, és elkezdeni építeni a békét?

Az Egy háború margójára azért marad közepes film, mert a várakozásainkkal ellentétben végül meg sem próbál válaszolni erre a kérdésre.

A film felénél kicsúszik a fókuszból a fenti, a történelmi háttérrel kapcsolatos kérdéskör, és egy szerelmi háromszög kerül az előtérbe.

Egy háború margójára
Egy nő és egy másik férfi…

Innentől pedig zavaróvá válik, hogy hiába nagyszerű színész mindhárom főszereplő, és hiába elismerésre méltó a játékuk ezúttal is, a karatereik egy pillanatig sem érezhetők valódi figuráknak. A hátterükből, motivációikból nemigen vezethetők le tetteik – inkább egy kissé mesterkélt drámaiság az, amit ki tudunk olvasni belőlük. Nem feltétlenül baj ez – megvan a szerepük ezeknek a kicsit maníros, stilizált karaktereknek és cselekedeteknek is. Olyan, mintha egy színpadi drámát néznénk, ami kicsit túl steril, a jelmezek egy kicsit túl tökéletesek, és a párbeszédek is inkább színpadiasak, mint valóságszagúak. De ez nem feltétlenül probléma: egy melodrámának éppen még jól is állhatnak ezek a vonások.

Csak sajnos a szerelemre hangolással végképp kikerül a képből az, ami az igazán egyedi ízét, érdekességét adta az Egy háború margójára című filmnek: a háború utáni helyzet közvetlen életveszéllyel és titkolt érzelmekkel nyomasztó és mélyebb tanulságokkal kecsegtető különleges háttere.

Nem mintha egy pár kapcsolatának boncolgatása, a hűtlenség, a hűtlenség oka és az arra adott reakció ne lehetne éppen olyan létjogosultsággal rendelkező téma. És ebben a témában legalább kapunk állásfoglalást is az alkotóktól, ezt lekerekítik, méghozzá szépen, profi módon átérezhetővé téve a szereplők döntéseit.

De, lássuk be, ilyesmit már sokat láttunk filmekben (Jenkik, Indokína) – míg a háború utáni helyzet bemutatása, az évekig tartó háború lelkekbe ásott lövészárkainak hatása igazi unikumnak számít. Az Egy háború margójára arra épp elég, hogy színvonalas és hangulatos ízelítőt, gondolkodnivalót adjon ezekről a kérdésekről, de aztán beteljesületlen marad. Szerelmi melodrámaként ugyanakkor működik – de nem elég jó ahhoz, hogy emlékezetes maradjon.

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..