Mit tudhat egy dráma, ami tavaly Norvégia hivatalos Oscar nevezettje volt a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában? A jó vizuális élmény garantált, de a sztori mégis botladozik, így nem meglepő, hogy a végső jelöltek közé nem sikerült bejutnia.
Bent Hamer (Dalok a konyhából, Tótumfaktum, O’ Horten) húsz éves nagyjátékfilm-rendezői pályafutása során az 1001 gramm a hatodik alkotás, ami Magyarországon is bemutatásra kerül, de ahogy az eddigiek során, valószínűleg most sem sikerül nagy rajongótáborra szert tennie. Hiába a már-már tipikus skandináv életérzés, ha egyszer az üzenet nem jön át. A film középpontjában a fiatal tudósnő, Marie áll, aki apja nyomdokaiba lépve a Norvég Mérésügyi Intézet elismert munkatársa. Ez a társaság mintegy Szent Grálként őrzi a Nemzeti Kilót, a norvég mérések alapjául szolgáló prototípust. Miközben élete széthullófélben van – apja haldoklik, férje elhagyja – a fizikai valóság utolsó biztos pontjaként A Kiló kezd jelenteni számára mindent, az egyetlen megmaradt vonatkoztatási pontot, amit apja helyett el kell vinnie a nemzetközi kilókongresszusra Párizsba. A jelenlévő tudósok egytől-egyig a nemzeti kilók köré szervezik életüket és filozófiájukat. Vajon milyen gazdasági és politikai következményei lennének, ha az egyik országnak nem ugyanannyit nyomna a hivatalos kilója? Miként határozza meg létünket, emberségünket ez a mértékegység, és a belé vetett feltétlen bizalom?
Bár a környezet, szituáció és a benne felmerülő kérdések valósak, az alkotók meglepően hitelesen ábrázolták a különböző mérésügyi intézetek életét és munkásságát, nekünk, laikusoknak rémesen komolytalannak hat. A játékidő jelentős részében én is azon tanakodtam, hogy ezt az alapszituációt tényleg komolyan kéne-e vennünk. Természetesen közben rengeteg irányba indítja be a gondolkodásunkat ez az abszurd alaphelyzet, de valahogy mégsem sikerül egyiket sem kidolgozni. A fő szálnak talán Marie út- és énkeresését tekinthetjük, de a közeg, amibe a rendező-forgatókönyvíró helyezi, már-már banálissá teszi, ha nem egyenesen komolyanvehetetlenné. Felváltva tör elő a nézőből a hitetlenkedő kacaj és az elmélázó hümmögés. Mert ugyan egyik felmerülő kérdés gyökeréig sem megy le, mégis (talán) mindenki megtalálhatja benne az őt foglalkoztató problémakört. Ha pedig valakinek nem sikerülne ez önmagától, akkor néhol a szánkba rág pár univerzális igazságot.
Ami ezek mellett a – főként sztoriból eredeztethető – problémák mellett mégis kiemelkedővé teszi az 1001 grammot, az az atmoszférateremtés: a skandináv filmekben olyan gyakran előforduló melankólia keveredik valami nagyon különös életörömmel és humorral, amit a rideg színekkel való játék, a kreatív képalkotás és a lenyűgöző zene csak még inkább alátámaszt. John Christian Rosenlund, operatőr és Anders Refn (Nicolas Winding Refn apja), vágó összmunkája lassú folyású, mégis lendületes képvezetést eredményez. John Erik Kaada, norvég zeneszerző munkája pedig Yann Tiersen keserédes zenei világát és könnyedségét idézi. Ebbe a letisztult világba belehelyezve csak a visszafogott színészi játék állja meg a helyét, és ezt valószínűleg a rendező is tudatosította színészeiben: a főhősnőt alakító Ane Dahl Torp mimikai mozdulatai szinte láthatatlanok, és csak a történet előrehaladtával, a személyiség fejlődésével alakulnak át fesztelen játékká.
Ha egyetlen szóval kéne leírni a benyomásomat az 1001 grammról, az minden kétséget kizáróan a furcsa lenne. És gyanítom, sokan mások is így lesznek ezzel, de hogy egy-egy néző a jó vagy a rossz értelemben fogja kijelenteni, az az adott hangulat és nyitottság kérdése lesz.
https://youtu.be/k6Yv2gpl30I
