Okos, komplex és rendhagyó filmet rendezett pályája harmadik állomásaként J.C. Chandor, aki ezzel a kortárs amerikai filmművészet egyik titkos favoritja lett nálam. Azt viszont nem árt megjegyezni, hogy a magyar és az eredeti címével ellentétben az Egy durva év se nem durva, se nem erőszakos alkotás.
Senki ne vegye magára, ha nem találja ismerősnek J.C. Chandor nevét, hiszen a rendező eddig két, teljesen eltérő stílusú filmet készített, amelyekben felületes szemlélőként csak annyi volt a közös, hogy mindkettő lassan és lappangva találta meg nézőit, hogy ott aztán később közönségkedvenccé váljanak. Első nagyjátékfilmje a Krízispont volt, az egyik első mozgókép, ami feldolgozta a 2008-as pénzügyi világválságot, mégpedig a lavinát elindító bankok dolgozóinak viselkedésén keresztül. Bravúros megoldással azt állította, hogy a legalacsonyabb beosztásban dolgozó gyakornokoktól a felelősnek vagy csalónak nevezhető vezetőségig mindenkit érintett volt, csak különböző mértékben. Következő munkájánál szinte 180 fokos fordulatot vett a rendező, a Minden odavan egy két lábbal a földön (pontosabban vízen) álló túlélőfilm: a névtelen főhős magányosan hajózik az Indiai-óceánon, amikor egy reggel arra ébred, hogy vitorlása léket kapott. Innentől fogva több napon keresztül követjük azt, ahogy az idős férfi szótlanul, teljesen egyedül küzd a természettel a fennmaradásért – de értsük szó szerint, egyetlen színész, Robert Redford játszik és szólal meg az egész filmben.
Első pillantásra nehéz megtalálni a kapcsolódási pontot a két dráma között, az Egy durva év után viszont már körvonalazódik az összegfüggés. A három dráma egy szerzői trilógiát alkot, és valódi bravúr, hogy ez csak a teljes repertoár megtekintése utána áll össze. A közös pont az az egységnyi idő és az azalatt ható, rendkívül erős külső nyomás – ennek emberi vetületét vizsgálja a rendező, mégpedig kifejezetten mélyen és behatóan. A Krízispont egyetlen éjszaka alatt játszódott, a világválság beütése előtt éjszakán, amikor a befektetési bankban kiderült, másnapra bedől; a Minden odavanban a nyomást az óceán közepén való túlélési ösztön adja, az időkorlátot a fennmaradáshoz szükséges erőforrások mennyisége határozza meg (nagyságrendileg egy hétre elengedő az ivóvíz és az étel). Az Egy durva évben pedig a mindent átható bűnözés, valamint a beruházás második felének fizetési határideje, harminc nap adja a keretet.
Ezért is játszódik a történet a más szempontból jellegtelen évben, 1981-ben. A bűnügyi statisztikák szerint ugyanis New York városában 1981 volt a legdurvább év: több mint 60 ezer rablótámadást, 5500 nemi erőszakot és 2100 gyilkosságot regisztráltak (összehasonlításképp a közel azonos lélekszámú hazánkban évente átlagosan 2-300 gyilkosság történik). Ilyen körülmények között lépi meg vállalkozásának legnagyobb léptékű beruházását a bevándorló származású Abel Morales (Oscar Isaac). Fűtőanyagszállító cégének új telephelyet foglal le, és az ingatlanvételből hiányzó összeg előteremtésére 30 nap áll rendelkezésére. A zavaros helyzet akkor válik igazán durvává, amikor bankja felmondja a hitelszerződést.
Morales a keretidő alatt számos irányból éri nyomás, ezek közül csak egy a címben jelzett erőszakosság (az eredetiben ez a szó szerepel a durva helyett). A jelenség azonban nem a maffiafilmekre jellemző leszámolások és kegyetlenkedések formájában érkezik, az üzlet számára csak egy kockázati tényező a sok közül. A rossz közbiztonsági állapotok nem csak a céget sújtják: fenyegetik a családot, és félelemérzetet gerjesztenek az alkalmazottakban. A főhősnek folyamatosan helyt kell állni családfőként, a beosztottaknál felelős vezetőként, a konkurenseknél pedig mintaként.
Merthogy Morales képes megmaradni a durva körülmények között is becsületes, tisztességes embernek. Az Egy durva év relevanciáját és aktualitását ez adja: igenis meg lehet őrizni a morális értékeket a helyzet súlyosságától függetlenül. Ennek kapcsán válik fontossá a főhős bevándorló háttere, a rendező ugyanis ezzel hitet tesz az Amerikai-álom doktrína mellett, tehát hogy a kisember is képes felemelkedni és megvalósítani álmát – de úgy, hogy közben megőrzi értékeit is. Ilyen értelemben pedig a Krízispont hőseinek, a kapzsi bankházak dolgozóinak mutat be Chandor, látszik, hogy a gazdasági világválság traumáján túl van, és most már bizakodik.
A film üzenete bár egyértelmű, koránt sem szájbarágós. Az Egy durva év legnagyobb erénye, hogy mindent végtelenül összetetten ábrázol. Morales nem szent ember, vállalata nem minden tekintetben működik szabályosan, ennél azonban sokkal fontosabb, hogy a főhős hisz abban, az életét megkeserítő bűnözést csak tisztességes eszközökkel lehet felszámolni. A főszereplő értékrendjét minden más karakter megkísérti, közülük is kiemelkedik egy, nevezetesen a felesége. Anna Morales (Jessica Chastain) a cég előző tulajdonosának a lánya, és bár apját egy pillanatra sem látjuk, a róla elhangzó információk alapján azonban utódjával szöges ellentétben álló üzletpolitikát folytatott. Anna több tekintetben is apja útját követi, ugyanakkor az sem véletlen, hogy életének párjául a becsületes Abelt választotta. A két főszereplő jellemrajza és értékeik ütközése abban a két lenyűgöző jelenetben domborodik ki igazán, amikor egy üzleti vacsoráról hazafelé tartva elütnek egy szarvast, majd utána otthon átbeszélik az eseményeket.
Szokatlan fordulatok, kiváló társadalomrajz, lenyűgöző korhű látvány és erős karakterek jellemzik tehát az Egy durva évet, ami a műfajon belül teljesen egyedülálló darab. Chandort dicséri ismét a tökéletes színészválasztás és -vezetés, remek döntés volt, hogy az elkötelezett baloldaliságát a főszereplőre is kiterjeszteni szándékozó Javier Bardemet nem engedte hozzáférni a filmhez, és helyette az akkoriban még jószerivel ismeretlen Oscar Isaacet választotta. A felsoroltak ellenére azonban nem hibátlan a film: egyes jelenetszálak kidolgozatlanok, a tempója pedig szokatlan a mai szemnek (ezért is mondják rá a legtöbben, hogy régimódi film). Sokaknak mindenképpen csalódást jelent majd a címben jelzett durvaság hiánya, amire különösen azáltal lehetne számítani, hogy a közeget éppen az a város és annak azon korszaka adja, ahol és amikor a legjobb bűnfilmek játszódnak (Serpico, Aljas utcák, Bronxi mese). Kimagasló érdemei révén a tavalyi díjszezon egyik méltatlanul negligált alkotása, J.C. Chandort mégsem sajnálom emiatt, sőt remélhetőleg következő filmje csak még erősebb és koherensebb alkotás lesz ezáltal. Az biztos, hogy én már alig várom.
