Hogyan kerülhet egy magyar nő rabszolgasorba, és miként szabadulhat ki évtizedes fogságából? Tuza-Ritter Bernadett dokumentumfilmje, az Egy nő fogságban (A Woman Captured) a szörnyűség felmutatásán túl gyönyörű portré is egy rendkívüli személyiségről.
Egyetemi felvételi feladatnak, stílusgyakorlatnak indult az Egy nő fogságban, hogy aztán egészestés dokumentumfilmként emberi jogi kiáltvánnyá nőjön. Az eredetileg vágóként végzett Tuza-Ritter Bernadett a rendezői szakra szeretett volna jelentkezni egy rövidfilmmel, amelyben csupán egyetlen arcot követ végig – ez lett Maris arca, akiről azonban a munka során kiderült, hogy nem bejárónőként dolgozik, hanem rabszolgasorban tartja őt egy család. Az induláskor még kiszámíthatatlan végkifejletű, mindenféle támogatás nélkül elkezdett Egy nő fogságban egyszerre követi végig Maris öntudatra ébredését, majd szökését, és mutat rá a modernkori rabszolgaság elhallgatott intézményére.
Már Till Attila rövidfilmje, a Csicska is ráirányította a figyelmet a modernkori rabszolgaság tényére, a jelenség mégsem vált közismertté, még ma is hajlamosak vagyunk távoli, Európán kívüli szörnyűségnek gondolni. A Sundance mellett számtalan fesztivált megjárt Egy nő fogságban egyik legmegdöbbentőbb vonása, hogy Maris esetén keresztül ténylegesen testközelbe hozza a problémát: a film ugyanis szándékosan általánosított környezetben, ám tudhatóan Budapest környékén játszódik. Tuza-Ritter Bernadett kockázatos vállalkozása, fáradhatatlansága és következetessége leleplezi, hogy akár a szomszédunkban is megeshet hasonló – hiszen Maris sem árulta el az ismerőseinek, hogy milyen körülmények között él.
Az Egy nő fogságban a rabszolgaság tényén túl nők bonyolult viszonyrendszerét mutatja be.
Maris és fogvatartója, a sosem látható, csak hallható Eta párharca keserű, megalázó, egyenlőtlen küzdelem. Az 53 éves, de jóval idősebbnek látszó nő tíz éven át élt Eta családja mellett függésben. Amellett, hogy elvégezte a ház körüli munkákat, egy gyárban dolgozott tizenkét órát. A teljes fizetését és az iratait elvették, gyakorlatilag az engedélyük nélkül egy lépést sem tehetett, egy kanapén aludt és maradékokat evett. A filmből kiderül, hogy a családnak két másik szolgája is volt, de Marissal másként, rosszabbul bántak, mint a férfi szolgával – Eta és a gyerekei élvezettel szórakoztak a meggyötört nővel, szóban és fizikailag is rendszeresen bántalmazták. A szigorú, de igazságos főnök szerepében tetszelgő Eta előszeretettel leckézteti, alázza („bírsz te mindent”) és terrorizálja a néma tűrését ritkán feladó Marist. Az operatőr szerepét is betöltő rendezőnő csupa közelivel, a fojtogató, klausztrofób hangulat megteremtésével a nő bezártságát és kilátástalan helyzetét pontosan tükrözi.
Ebbe a kívülállóként felfoghatatlan helyzetbe csöppen bele Tuza-Ritter Bernadett, aki láthatatlan megfigyelőként követi Maris mindennapjait másfél éven át, de természetesen sem ő, sem az alanya nem vonhatja ki magát a másik hatása alól. A filmből kiderül, hogy Maris egyedül az őt filmező rendezőben bízik, aki azonban szándékosan nem avatkozik be a sorsába, csupán áttételesen érezteti, hogy nem helyénvaló, ahogyan él. Tuza-Ritter nagy felelősséget vállalt a közelségével, hiszen nem befolyásolhatta a szökés eldöntését, ám kérdései, jelenléte révén mégis beszivárgott a külvilág Maris elzárt életébe, ami ráébresztette őt a tulajdonképpeni helyzetére. Kapcsolatuk lassanként szövetséggé erősödik, azonban Maris az, aki kimondja, hogy szökni akar. Az Egy nő fogságban nagy erénye, hogy érthetővé teszi azt is, miért nem lépett eddig a nő, hogyan állította fel Eta azt a rendszert, ami lelkileg és fizikailag is hozzájuk láncolta őt. Éppen ezért hatalmas lépésnek érződik a szökés, egy thriller izgalmával bonyolódik Maris mindenre kiterjedő terve –
ami nem egy forgatókönyvíró fejében, hanem egy gyári munkáséban született meg.
Harmadik pólusként megismerhetjük Eta és a rendezőnő viszonyát is – kiderül, hogy Eta pénzt kért a forgatásért, és szigorú feltételekhez kötötte a munkát. Az arctalan, jó módban élő nő félelmetesen racionális és álságos mondatokkal beszél Maris jólétéről. Büszke rá, hogy neki nem kell dolgoznia, ami azzal kiegészülve, hogy végül is engedte a film elkészültét, egészen torz értékrendet rajzol ki. Mint az Egy nő fogságban rámutat, Maris mellett Magyarországon körülbelül 22 000 embert tartanak modernkori rabszolgasorban, de az egész világon létezik ez a probléma – a film szerint pedig a megoldásnak nemcsak felülről, hanem belülről is kellene érkeznie. Az erkölcsi nihil, a külvilág közönye, az elmagányosodás ugyanúgy felelős Maris és sorstársai csapdába eséséért, mint a hatóságok tehetetlensége. Tanulságos, hogy sem a rendőrségnek nincsenek módszerei a helyzet megoldására, sem a krízisközpontnak, ahol csak a hajléktalanszálló–családon belüli erőszak fogalmai mentén tudnának segíteni az asszonyon.
Végül negyedikként felsejlik a háttérben Vivi, Maris kamaszlánya, aki intézetbe került anyja mellől, ez a kezdetben rideg tény pedig a történet folyamán a legfőbb motivációs erővé válik a nő számára az élete megváltoztatásához.
Maris izgalmas figura: az intelligens, öniróniára és önkritikára is hajlamos, kemény és nagy munkabírású nő hatalmas utat jár be a film során.
Miközben megszületik benne az elhatározás, hogy mennie kell, a legfőbb aggodalma a lánya biztonsága lesz – ugyanakkor a jövőbeli terveinek középpontjában is ő áll. Az anyaság érzésének feltámadása Tuza-Ritter barátsága és támogatása mellett emberfeletti erővel és bátorsággal ruházza fel Marist. Jó, hogy az Egy nő fogságban azt sem hallgatja el, hogy mi történt Marissal a szökés után, hanem tovább követi, lekerekíti az életét, ráadásul az egész filmet meghatározó kiegyensúlyozottsággal és ízlésességgel. Így ugyanis Tuza-Ritter Bernadett dokumentumfilmje a címlapokra kívánkozó sztori helyett mélyen emberi történet, egy súlyos probléma felmutatásán túl fájdalmasan szép portré is.
