Moziban

Egy problémáról édeskésen – A mi jövőnk

a mi jovonk Rémi Benzançon rendező filmjei ugyan nem folytatásai egymásnak, de ugyanazzal a kíváncsisággal, odafordulással lapozgatnak a nagybetűs élet könyvének fejezetei között. A Hátralévő életed első napja tesókról szól, A legszebb dolog a gyerekvállalásról, legújabb filmje pedig az arany kamaszkor elvesztéséről. Fájdalommentes dráma ez, a probléma ugyan megjelenik és komoly kísérletet tesz a rendező, hogy fel is dolgozza azt, de bohókás humorral addig finomítja, míg az éle teljesen elvész, s a fájdalom, a megrázkódtatás egy biztonságos matracba puffan a sokadik emeletről.

Bár majdnem végig úgy tűnik Yann (Pierre Rochefort) és Thomas (Pio Marmai) története, igazából Yann és Estelle (Mélanie Bernier) története ez. Fiatal házasok, szépek, szép a lakásuk, szeretik egymást. Problémáik nem harsányak, csak maga az élet. Minden egy szülinapi bulin kezdődik, amit Estelle szervez Yann-nak. Nagyrészt csak kollégák jönnek el, az egész dögunalom. Ám előkerül egy fénykép Thomasról, akivel úgy tűnik még élet volt a élet és nem csak hamuszürke hétköznapok. Yann felkeresi a fiút, aki osztálytársa és legjobb barátja volt, s ezzel felélednek a kamaszévek, a film hullámzani, nyargalni kezd. Ketten együtt átszelnek éveket, hosszú kilométereket s közben felgomolyítják az érzelmek kusza szálait.

A kamaszkor mélysége filmes utalásokkal fejeződik ki, azt sugallva, hogy az élet felfedezésének szerves része a művészetek felfedezése, s ugyan irodalomi művek is szóba kerülnek, Thomas szobájában egy igen gazdag filmes idézettár dominál, kezdve a bejárati ajtó ASA NISI MASA feliratával. Ezek a kamaszkor szimbólumai, az akkor még éltünk érzés szerves részei.

A filmnek nem ez az egyetlen intellektuális törekvése, a lélektant a pszichoterápia analógiájával hangsúlyozza ki. Yann munkahelyi pszichológusa egy vicc, de aztán beindul a folyamat, s maga a film egésze válik egy terápiává: főszereplőnk visszatekint a múlta, hogy egy ott felejtett érzés felszínre hozásával megoldja jelen életének problémáját. Ilyen film A mi jövőnk, túlságosan egyszerű, de mégis gondolkodós. Humoros, de túlságosan negédes. A legnagyobb gond pedig a karakterek egysíkúsága, túlságosan sablonosak, kiismerhetőek, egy-egy fő jellemvonásra alakítottak. Mintha tankönyvből lettek volna kiemelve, pedig a film célja érezhetően pont az ellenkezője, az élet megmutatása!

a mi jovonk 2Az idő szintén kulcsmotívum, Rémi Benzançon ügyesen játszik az itt is vagyunk, ott is vagyunk, hol is vagyunk vizuális megoldásaival. Yann felnőttként éli meg kamaszkorát, s ezért a szereplők, a helyszínek, az akkori és jelenkori képek össze-összecsúsznak. Az idő múlásának kijátszása ez, kicsit úgy tesz, mintha az is lenne, ami már elmúlt. S ez abban az értelemben úgy is van, hogy mindaz, ami megtörtént egykoron, részünk marad, a viszonyulás a kérdés: felejtés-feldolgozás-nosztalgia.

A mi jövőnk a mi filmünk akart lenni, azonosulással, sírással-nevetéssel. Ehhez azonban túlságosan modoros, szépséges. De a fő gondolata kedves, amolyan probléma megoldási javaslat, foglalkozik a halállal, a barátsággal, a szerelemmel, igaz túlságosan rózsaszínen, mégis ellebeg valahogy a filmidő, nem tanultam annyit, mint Ottlik Géza Iskola a határonjából, de tettem egy gondolatkört és nemcsak a film körül.

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE-n végzett filmelmélet és filmtörténet, illetve magyar nyelv és irodalom szakon. 2008 óta publikál, 2011-ben Országos Diákzsűri tag volt. Jelenleg egy tajvani egyetemen tanul. A Nagyítás rovatot vezeti. [email protected]

Hirdetés

Hirdetés