Rémi Benzançon rendező filmjei ugyan nem folytatásai egymásnak, de ugyanazzal a kíváncsisággal, odafordulással lapozgatnak a nagybetűs élet könyvének fejezetei között. A Hátralévő életed első napja tesókról szól, A legszebb dolog a gyerekvállalásról, legújabb filmje pedig az arany kamaszkor elvesztéséről. Fájdalommentes dráma ez, a probléma ugyan megjelenik és komoly kísérletet tesz a rendező, hogy fel is dolgozza azt, de bohókás humorral addig finomítja, míg az éle teljesen elvész, s a fájdalom, a megrázkódtatás egy biztonságos matracba puffan a sokadik emeletről.
Bár majdnem végig úgy tűnik Yann (Pierre Rochefort) és Thomas (Pio Marmai) története, igazából Yann és Estelle (Mélanie Bernier) története ez. Fiatal házasok, szépek, szép a lakásuk, szeretik egymást. Problémáik nem harsányak, csak maga az élet. Minden egy szülinapi bulin kezdődik, amit Estelle szervez Yann-nak. Nagyrészt csak kollégák jönnek el, az egész dögunalom. Ám előkerül egy fénykép Thomasról, akivel úgy tűnik még élet volt a élet és nem csak hamuszürke hétköznapok. Yann felkeresi a fiút, aki osztálytársa és legjobb barátja volt, s ezzel felélednek a kamaszévek, a film hullámzani, nyargalni kezd. Ketten együtt átszelnek éveket, hosszú kilométereket s közben felgomolyítják az érzelmek kusza szálait.
A kamaszkor mélysége filmes utalásokkal fejeződik ki, azt sugallva, hogy az élet felfedezésének szerves része a művészetek felfedezése, s ugyan irodalomi művek is szóba kerülnek, Thomas szobájában egy igen gazdag filmes idézettár dominál, kezdve a bejárati ajtó ASA NISI MASA feliratával. Ezek a kamaszkor szimbólumai, az akkor még éltünk érzés szerves részei.
A filmnek nem ez az egyetlen intellektuális törekvése, a lélektant a pszichoterápia analógiájával hangsúlyozza ki. Yann munkahelyi pszichológusa egy vicc, de aztán beindul a folyamat, s maga a film egésze válik egy terápiává: főszereplőnk visszatekint a múlta, hogy egy ott felejtett érzés felszínre hozásával megoldja jelen életének problémáját. Ilyen film A mi jövőnk, túlságosan egyszerű, de mégis gondolkodós. Humoros, de túlságosan negédes. A legnagyobb gond pedig a karakterek egysíkúsága, túlságosan sablonosak, kiismerhetőek, egy-egy fő jellemvonásra alakítottak. Mintha tankönyvből lettek volna kiemelve, pedig a film célja érezhetően pont az ellenkezője, az élet megmutatása!
Az idő szintén kulcsmotívum, Rémi Benzançon ügyesen játszik az itt is vagyunk, ott is vagyunk, hol is vagyunk vizuális megoldásaival. Yann felnőttként éli meg kamaszkorát, s ezért a szereplők, a helyszínek, az akkori és jelenkori képek össze-összecsúsznak. Az idő múlásának kijátszása ez, kicsit úgy tesz, mintha az is lenne, ami már elmúlt. S ez abban az értelemben úgy is van, hogy mindaz, ami megtörtént egykoron, részünk marad, a viszonyulás a kérdés: felejtés-feldolgozás-nosztalgia.
A mi jövőnk a mi filmünk akart lenni, azonosulással, sírással-nevetéssel. Ehhez azonban túlságosan modoros, szépséges. De a fő gondolata kedves, amolyan probléma megoldási javaslat, foglalkozik a halállal, a barátsággal, a szerelemmel, igaz túlságosan rózsaszínen, mégis ellebeg valahogy a filmidő, nem tanultam annyit, mint Ottlik Géza Iskola a határonjából, de tettem egy gondolatkört és nemcsak a film körül.
