Kritika

Ha nem marad semmi – Egyetlen

Takashi Doscher Egyetlen (Only) című filmje egy fél világot kiirtó járványt dob elénk, ennek keretében pedig egy szerelmespár karanténban töltött megküzdési stratégiáit követhetjük nyomon. Nem, Takashi Doschert nem a COVID-19 ihlette, előző filmje is a social distancingról szólt, csak most elég könnyen átérezzük a kérdéseket, amiket felvet ez a merengős, érzelmes film.

Az Egyetlen időzítése elég ördögi, hiszen 2020 áprilisára nem nagyon van olyan ország, mely nem rendelt volna el a valamilyen fokú karantént a legújabb koronavírus globális elterjedése miatt. Csakhogy a téma egyáltalán nem új keletű, a filmművészet számtalanszor helyezte az embereket a kihalás szélére (Az ember gyermeke, Melankólia, Az út), valamilyen típusú extrém izolációba (Oldboy, A részleg, Hang nélkül) vagy kórság sújtotta helyzetbe (28 nappal később, 12 majom, Vírus). A kérdés inkább az, hogy az extrém helyzettel milyen kérdéseket és esetleges válaszokat kíván kimondani az adott film, illetve hogy az akció, a tudomány, a filozófia vagy éppen az érzelmek irányába terelődik a figyelme.

Az Egyetlen ezek közül kétségtelenül az érzelmek kifürkészésére vállalkozik.

A világjárvány 400. napjánál kapcsolódunk be Eva és Will életébe, akik ezt a hosszú időt a karanténná alakított lakásukban vészelték át egészen idáig. A járványról nem sokat tudunk meg, azt is darabokban, ziláltan és röviden: hamu hullik alá az égből, s akire ráhullik, az meghal – ha nő az illető. A férfiak is megfertőződnek, de nem mutatnak tüneteket, ellenben a nőknél pár nap alatt vérzéses tünetek jelentkeznek, majd meghalnak. Mire a 400. naphoz érünk, feltehetően Eva az utolsó nő a Földön, a női princípium egyetlen hús-vér képviselője, Will akarattal rendelkező oldalbordája.

Takashi Doschernek esze ágában sincs tudományos magyarázatokkal traktálni nézőit, ő egy kamaradrámát rendezett, melyben a szereplők a körülmények foglyai. Még akkor is elhatároltságot éreztet a film, amikor amúgy kinyílik a tér és Georgia hegyeit pásztázza a kamera. Felengedést kizárólag a lelki folyamatok kibontása hoz, mely azonos fajsúlyú harc, mint a fizikai védekezés a járvánnyal szemben vagy a nőket erőszakkal begyűjtő állami szervekkel szemben.

S talán ez egyben a legerősebb oldala filmnek, hogy a két főszereplőre helyezi a film javát, hiszen Freida Pinto és Leslie Odom Jr. szépen viszik is a vállukon.

A kapcsolatuk a katasztrófa kezdetekor a mézes-édes időszakban jár, amikor nagyokat romantikáznak a lopott óráikban. Csakhogy amint a beüt a tragédia, Willben feléled a vezérösztön, a túlélés kiképzett harcosa lesz: bevásárol, szigetel, szeparál, fertőtlenít és titkosít, s az otthonukból hirtelen egy bunker lesz, ahol szabály szabályt követ. Eva ezt leginkább börtönnek éli meg, ahol ő nem egy védelmezett személy, hanem elszenvedője a rendelkezéseknek. A férfi a testét életben tartja, de a lelke virágát elfelejti meglocsolni. Vagy egyszerűen a 24 órás feszült túlélésben arra már nem marad egy szikrányi lelkiereje sem.

Eva nem csak a női érzékenységet képviseli, egyben egy művész szemével látja a világot. A filmképek szubjektív hangulatfestései, melyek hol fókuszáló közelik, hol a környezetet pásztázó nagytotálok, mind olyanok, mintha Eva mesélné ezt a történetet, mintha az ő nézőpontjának vizuális megfogalmazását látnánk a filmen. Ő maga is folyamatosan fotóz, megörökíti a saját valóságát egy el nem jövő, következő nemzedék számára. Ez egyike azoknak a kérdéseknek, amit a film nem fejt ki, csak megpendít, majd egyedül hagy vele. Kinek fotóz Eva, kinek alkot a művész?

Mindenesetre a film vizualitása segít belekerülni az Egyetlen melankolikus-apokaliptikus hangulatába, mely egy merengős atmoszféra mozi líraiságát hozza, akárcsak az Ad Astra csillagmagányból fakadó apa-szorongásos izolációja. És

az ezen merengő, létkérdéseket piszkáló, néhol akcióba váltó alkotás kapcsán könnyű megbocsájtónak lenne a sztori kidolgozatlanságát illetően.

Mégis van egy-két dolog, ami nálam így is bezavart: például az utazás során Evának el kell rejtenie nemiségét, ám az meg sem fordul a fejében, hogy levágja Vénusz-szépségű hajkoronáját. Mondjuk a feltűnően szép Freida Pintóról szerintem amúgy se hinné el senki egy pillanatig sem, hogy férfi, még ha laposra kötözi idomjait is. Bár az is igaz, hogy többek között ez a hajkorona segíti hozzá a filmet az egyik legszebb jelenethez, melyben Eva nőiségét használja fegyvernek – egy olyan világban, ahol már nincsenek többé nők (vagy nagyon kevesen).

Takashi Doscher első nagyjátékfilmjében, a 2018-as Stillben is egy elszeparált házaspár párkapcsolati kérdéseit vizsgálja, ott azzal a különbséggel, hogy az élet igenis adott, mondhatni garantált a két ember számára, de a kettőjük viszonyának minősége annál kérdésesebb. Mintha a rendező egy filmeken átívelő tételt hangoztatna, amely a létezés puszta tényét nem ünnepli, ám annak milyenségét, vagyis az odafigyelő szeretet jelenlétét annál inkább piedesztálra emeli.

Ugyan az Egyetlenben vannak bőven thrilleres-akciós részek is, meg hát alapjaiban valóban egy nyomasztó katasztrófafilm, mégis leginkább egy merengős drámának tartom, amely a zilált időkezelésével és szűkszavúságával leginkább atmoszférateremtő erővel bír. A feltett kérdések is inkább az emóciók felől érkeznek, így ha nem is az évszázad filmje került elénk, ahhoz elég erőteljes, hogy elgondolkozzunk azon, hogyan is töltjük a meglévő napjainkat.

 

A Egyetlen a HBO GO-n érhető el.

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakán végzett. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket, 2010 óta a Filmtekercs.hu szerzője.