Svédországról valószínűleg inkább a hosszú téli éjszakák jutnak az eszünkbe, és nem az élet napos oldala. És az is esélyes, hogy a skandináv krimik jobban beégtek a köztudatba, mint a svéd humor. Ennek ellenére Az élet napos oldala (Solsidan) egy olyan svéd vígjáték, ami – nyilván azért, mert hazájában óriási sikert aratott – hozzánk is eljutott.
Az élet napos oldala leánykori címe egyébként valójában Solsidan. Solsidan Svédországban a Saltsjöbaden nevű terület egy része – ami nyilván egy nagyon szép és felkapott vidék Svédországban, de címnek borzasztó unalmas, kábé mintha az lenne a film címe, hogy Káli-medence. Persze, napos meg szép, meg szeretünk ott lenni – de megnéznél egy vígjátékot, aminek ez a címe? Szóval tiszta szerencse, hogy nem hagyták meg az eredetit, hanem olyan találóan, egyedien, humorosan és sokat ígérően magyarították, hogy „Az élet napos oldala”, így biztos tódulnak majd rá a nézők. Vagyis, várjunk csak!…
Pedig az elmúlt években boxoffice-adatok bebizonyították, hogy a magyar nézők legeslegjobban a vígjátékokat szeretik.
Igaz, a szinkronizáltakat. És igaz, a hollywoodiakat. Ez pedig nem feliratos, és – ó, borzalom – ráadásul svédül (!!!) beszélnek benne.
Szomorú egyébként, ha a svéd filmekről csak a fura nyelv ugrik be – mert igen jó filmeket készítenek ám, amelyekből némelyek nemzetközi porondon is igen szép sikereket aratnak. Hagyjuk most Ingmar Bergmant – elég, ha csak a tavalyi Arany Pálmás A négyzetre gondolunk. Vagy A tetovált lányra. Vagy az Engedj be!-re. Vagy A száz éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűntre – amit egyébként ugyanaz Felix Herngren rendezett, mint aki ezt a Solsidan-mozit…
Fontos a mozi kitétel, Az élet napos oldala ugyanis alapvetően egy tévésorozat. 2010-ben indult, 5 évadot élt meg – és a svédek imádták. A három (bizonyos szempontból hétköznapi, bizonyos szempontokból meg fura, karikatúraszerű) párról szóló komédiasorozatot annyira szívükbe zárták, hogy a tavaly készült filmváltozatot többen látták moziban, mint a legutóbbi Star Wars-filmet – és itt nem a Solóról beszélünk!
Hogy mi a titka? Őszintén – nem tudom.
Tény, hogy kellemesen groteszk a humora – nem a hollywoodiasan nyálas, és nem is alpári, hanem kicsit sötét. Olyan dolgokat figuráz ki (pontosabban olyan dolgokat is), amiket nem szokott egy átlagos vígjáték, ráadásul kicsit gonoszabbul. De azért messze nem egy A négyzet-szintű sötét komédiáról van szó – itt azért borítékolható a happy end, a humor sokkal pc-bb, és azért elég egyértelműen tapintható a megfelelni vágyás a széles nézőközönségnek.
De akárhogy is, egy vígjáték mindig görbe tükör.
Ez pedig görbébb, európaibb, abszurdabb – mégis valóságközelibb, mint amit megszoktunk.
Nem életidegen amerikai álom – de azért mégsem teljesen a valóság, sőt. Egyrészt a görbe tükör ugye úgy valósítható meg, ha – még ha sokkal mélyebb, valósabb alapokon nyugszanak is a karakterek, de – karikatúraszerűek a szereplők. Másrészt meg azért ebben is benne van, hogy a felső középosztály problémáiról szólnak a felső középosztálynak – még ha Európában ez egész mást is jelent, mint Hollywoodban.
A főszereplő, Alex (Felix Herngren) fogorvos, és hiába rokonszenves, annyira nyámnyila figura, hogy azt már nézni is fáj. Szinte még ő kér bocsánatot, amikor a felesége, Anna (Mia Skäringer), lelép egy kalandorral. Fredde Schiller, a barátja (Johan Rheborg) (aki jobban kiakad a váláson, mint maga Alex) egy kicsit más ligában játszik: olyan gazdag, hogy saját hóágyúval csinál magának telet karácsonyra. Felesége, Mickan (Josephine Bornebusch) közösségimédia-mániás, csak az számít, mi hogy mutat majd az Instán, és vérig sértődik, ha a barátnőjének több lájkja van mint neki. Aztán ott van még a harmadik pár, Ove (Henrik Dorsin) és Anette (Malin Cederblad), akikről nagyjából annyit lehet tudni, hogy ők a kötelező nevetséges nyomik a filmben, illetve hogy a fő parájuk, hogy valami probléma van Ove spermáival, így nem lehet több gyereke. Rosszabbnál rosszabb és kínosabbnál kínosabb ötletek jutnak csak eszükbe, hogyan is lehetne ezt a dolgot megoldani, ez a film egyik fő humorforrása.
Mindegyik párnak vannak gyerekei is – de róluk nemigen lehet megtudni semmit. Vannak, mert az ilyen korú embereknek szoktak lenni. Valószínűleg a sorozatban van komolyabb szerepük, itt most csak biodíszletek.
Tény, hogy ezek így meglehetősen sablonos figuráknak tűnnek.
De meglepően igazi érzelmeik vannak, a kapcsolataik, a problémáik teljesen valósak, egy csomó mindenben magunkra ismerhetünk bennük. És aztán nevethetünk magunkon – és a sok hülyeségen, amit ők, mi, elkövetünk, amiket elviselünk, amikbe ez a fura, 21. századi világ belevisz minket.
Ha ez a ráismerő-együttérző mosoly elég ahhoz, hogy jól érezzük magunkat egy film alatt, akkor érdemes megnézni Az élet napos oldalát. Ha ennél azért többet várunk egy mozitól, akkor viszont nem nagyon érdemes beülni rá – bár érdekes kérdésekhez nyúl a humorával, nem igazán mély, inkább csak a felszínt kapargatja, a színészek, a rendezés és az operatőri munka pedig egy tévésorozat színvonalát adják (mily meglepő). Az egész valószínűleg inkább a svédeknek mond valamit – nem értem pontosan, miért zabálják ennyire, de hát a svédek a surströmminget is szeretik. Ez pedig azért nagyságrendekkel fogyaszthatóbb és szórakoztatóbb svédikum, mint a rohasztott halkonzerv…
