A Nekem Budapest című szkeccsfilm tíz rendező, számtalan alkotó és közreműködő közös munkája, egyben egy összefogás, melynek koncepciója Reisz Gábor rendező alapötletéből származik: a filmeket összekötő szál, Budapest, melyre minden egyes alkotó egyéni stílusban, egyéni történetekkel reflektált. A filmek sokfélék, sokfele tartanak, más-más prioritással és hangsúllyal mesélnek ugyanarról. A végzős Enyedi-Máthé osztály evvel a gesztusával megmutatta, hogy igenis lehet, sőt kell is filmet forgatni 2013-ban Magyarországon. Az idei első egészestés magyar játékfilm március 7-től a mozikban.
Miért vannak olyan messze a székek a HÉV-megállóban?
Ferenczik Áron epizódja remek felütése a filmnek; egy magyar Forrest Gump-karakter mászkál a nagyvárosban, fényképezteti magát a nevezetességek előtt, ez az első napja Budapesten. Később egy HÉV-megállóban ülve kontemplál, fantáziái sorra kedves, dinamikus képsorokká elevenednek (szimultán táncoló balerinákkal, kutyásokkal, bőröndösökkel, egy lánnyal, akivel szívesen összebarátkozna). A film egy ideális világot jelenít meg, melyben az elidegenítő, egymástól értelmezhetetlen távolságra csavarozott ülőhelyek a kozmikus összeesküvés bizonyítékai a fiú számára. Ő elhiszi, mi elhisszük neki, mert látjuk a vásznon, és mert jólesik. Az epizód végén biztonsági őrök elképesztő stílusban küldik el a filmet forgató stábot a helyszínről. Evvel a kis önreflektív hidegzuhannyal zárul Áron képzelgése… vagyis nem, Áron képzelgése inkább folytatódik, a mi lehetőségeinket korlátozzák. A befejezés részben egy jópofa vicc, mégis szomorú és nagyon valóságos: egy igazi budapesti jelenet!
Park
A kérdésre, hogy mit jelent nekünk Budapest, nem feltétlenül egy egetrengető történet a válasz. Lehet csupán egy gombkilincs, gangon ácsingózás alsóneműben, céltalan séta éjjeli utcákon, kelletlen beszélgetés a taxissal hazafelé menet. Kárpáti György Mór filmjében látszólag nem történik semmi különös, elbeszélésmódja lassú és meditatív, mégis markánsan állít valamit a város közérzetéről. A főhős, egy Montrealban élő magyar építész (Gyabronka József), kizárja magát budapesti lakásából, talán mert Montrealban nincsenek gombkilincsek, talán, mert ez bárkivel megesik. Elindul az éjszakába, hiszen ennek az egésznek semmi köze a hétköznapi rutinhoz, ő átmenetileg jött Budapestre, várja az élete és a Nő Montrealban. Éjjeli sétája során végül abban a parkban köt ki, ahol az általa tervezett épület épül. Egy padon ülve éri a reggel – sikeres montreali építészből, gatyás-papucsos otthontalan válik – látszólag minden esetleges és bizonytalan. Ebben az epizódban jelenik meg egyedül a ma nagyon is aktuális vívódás, amely sokakat foglalkoztat: külföldön vagy itthon éljünk? Van valami megnyugtató, legalábbis otthonos ebben a kilátástalanságban, mintha ez volna az origó, ott pedig jó lenni!
Sándorferi
Rastätter Linda grafikája, amely alapján Ásmány Zoltán, Simon Balázs és Kovács Eszter a filmeket összekötő táblákat animálta, a Sándorferi előtt különösen jól sikerült. Kár, hogy a film nem tudja felülmúlni az intróját. Pluhár W. Attila epizódja egy véres angyalföldi love story, finoman szólva kilóg a sorból – részben tarkítja a szkeccsfilmet, másrészt kizökkent. Más képi világ, más hangsúlyok, elbeszélésének középpontjában minden van (szex, verejték, vér, pórusok, alkoholgőz, némi balkáni beütés), de a bizonyos Budapest-élmény nem jön át. Ami átjön, az pedig mind képileg, mind a cselekmény szintjén zavaros: adott egy narrátor, aki különböző variációkban magáévá teszi a kocsmáros lányt (asszonyt), majd különböző halálnemekben kileheli lelkét. Egy darabig a néző türelmesen várja, hogy kifusson valahová a történet, jöjjön a csattanó, essen le, miért történik mindez. A filmet talán megmenthetné több akasztófahumor, de azt a jól időzített gázolást (kvázi csattanó) és Vati Tamás örjöngő ex-rab karakterét leszámítva emellett sem tette le a voksát a rendező.
Hazatérés
Ebben az esetben minden adott lenne, hogy a film hét nyelven beszéljen – Hajduk Károly és Kerekes Vica, mint mindenkori tuti befutók, gyönyörű felvételek (különösen a taxi-jelenetben), emblematikus budapesti helyszínek (pályaudvar, végre!), és nem utolsó sorban ott a végén a fordulat, amely ugyan nem volt teljesen meglepetésszerű, de attól még fordulat, legalábbis megoldása a korábbi perceknek. Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan személytelenség azonban a filmben, ami elidegeníti a nézőt. Talán a problémakör – öngyilkossági kísérlet, zaklatottság, szerepjátékok egymásutánja, gyógyszer, vergődés, elszakadni képtelenség –, talán a feloldás hiánya. A Hazatérés bőven hozza a többi film szintjét, ott dübörög benne a potenciál, de belül dübörög, nem lehet hozzá közel férkőzni, így a magunkénak érezni is nehéz volna.
Bálint
Mit alakít egy operatőr mikor a rendező bőrébe bújva, egy amatőr filmes stábot vesz célba? Bálint Dániel operatőrként végzett az Enyedi-Máthé osztályban, nem az első alkalom, hogy rendezőként exponálja magát. A Bálint című epizód hasonlóan önreflektív, mint a HÉV-megállós szkeccs, ám inkább épít az iróniára, így egyike lesz a könnyedebb és humorosabb részeknek. A főszereplő karakteréről Bálint Dani így nyilatkozott: „Egy éve találkoztam Bálinttal, és eszembe jutott róla, hogy jól tudna működni filmen a figurája. A filmkészítést furcsa, bizarr dolognak látom néha, úgy képzeltem rajta keresztül lehetne erről mondani valamit.” Hogy mitől lesz furcsa, bizarr dolog a filmkészítés a valóságban, azt a néző számára homály fedi, és ez maradjon is így, hogy a Bálint című szkeccsben sikerült-e ezt a benyomást megfogalmazni? Igen, nem is kicsit. Bálint, a rendező az önkifejezés oltárán folytatott öncélú és esetleges küzdelmeit ábrázolja az epizód, humoros, önkritikus, egyben abszolút szórakoztató módon.
Felelés
Szimler Bálint epizódja az egyik legszerethetőbb része a filmnek; fellélegzést kínál a néző számára pár túlbonyolított, történet-centrikus epizód között. Feszült figyelem, totális azonosulás, hangos nevetés, elemelkedés és feloldódás van. A főszereplő srác remek választás – arcán a felemésztő kínnal, amely továbbra sem elég elviselhetetlen ahhoz, hogy legközelebb megtanulja az anyagot. Jó a színészvezetés, hiszen egyetlen snittben sikerült egy komplett kis drámát felfesteniük az alkotóknak. Egy adekvát kérdés marad, mi van az iskolai osztályteremben, ami körvonalaz egy várost? Mindannyian álltunk már így, háttal a táblának, szembe az osztállyal – a válasz az azonosulásban rejlik.
Threesome
Növeli-e az epizód értékét, hogy bár szerves része a szkeccsfilmnek, reflektál a közös témára, önmagában is egységet alkot, kontextusából kiemelve, különálló kisfilmként is értelmezhetnénk? – Kapronczai Erika és Reisz Gábor filmje kapcsán merül fel leginkább ez a kérdés. Felmerül, de irreleváns, hiszen a részek együttesen alkotnak egy egészestés filmet, együtt lépnek működésbe, így a megállapítás ugyan helytálló, de nincs jelentősége. A Threesome esetében kellemes a meglepetés, hiszen a néző várja, hogy a film egyetlen női rendezője mit alakít, mennyiben lesz más, lesz-e benne nőiség? Egyrészt van benne dögivel, másrészt következetes és precíz – Kapronczai Erika, Csuja László és Muhi András Pires filmje valóban külön életre kel a filmek közt. Az epizód önmagában is fejezetekre tagolódik, ívet rajzol, de nem a változó belvárosi helyszínek által, hanem a megfelelő mértékű és időzítésű drámai kibontakozással. A főszereplő lány (Édes Anna) csodálatos, percek alatt egy kis francia újhullámot teremt a Kazinczy utcában, melyet a cselekmény is alátámaszt az örökbecsű édeshármassal. A történet univerzális, a helyszín jellegzetes, az epizód pedig bár magában is megállná a helyét, az egyik legerősebb pillére a film egészének.
Péter
Reisz Gábor filmje egy budapesti Bildungsroman, melyben a főszereplő fiút egy rejtélyes öngyilkossági kísérlet zökkenti ki mindennapi rutinjából. A tömegben való egyedüllét és az egyéni felelősségvállalás közti utat járja be a srác, aki az epizód végén ugyanarra a 4-es 6-os villamosra száll vissza, amelyről korábban leszállt. Mindeközben reggeli arcok váltották fel az ittas fiatalokat, kívül-belül kivilágosodott, a fiú pedig ráébredt önnön létezésének tétjére és fontosságára, hiszen megmentett egy életet. Ez az epizód is azoknak sorát bővíti, amelyek a többi film nélkül is megállnák a helyüket, ám fontosságát az által nyeri el, hogy méltó lezárása a szkeccsfilmnek. A villamosos zárójelenettel, a tömegben felsorakozó arcok és tekintetek által, az epizód eltávolodik a Margitszigeten történt mikro-bűnügyi száltól, és egy univerzálisabb szintre emeli a filmet. Talán tudatosan, talán a forgatás körülményei miatt (valós időben, a villamoson utazó, valós civilekkel), a végén felfedezhetünk némi dokumentarista beütést – a főhős tekintete, a mi tekintetünk, lába az elcsúszó csuklólemezeken, a mi lábunk, az emberek a villamoson pedig mi vagyunk, egytől-egyig, minden budapesti a 4-es 6-oson.
Szólj hozzá!