Kritika

Könyörgök, csak ne hozzám! – Együtt megyünk

A képlet pofonegyszerű: remek színészek, sok pénz, zéró agy, még több pénz, és még kevesebb jó ízlés, na meg egy raklapnyi bor. Az eredmény pedig egy mérhetetlenül öncélú, klisés burzsoáorgia, az Együtt megyünk

Guillaume Canet színész-rendező újra összehívta cimboráit, hogy leforgassák az Apró kis hazugságok című 2010-es francia kasszasikerének folytatását. Visszatért a párja, a film és a honi filmgyártás szupersztárja, Marion Cotillard, az Életrevalókkal híressé vált Francois Cluzet és az Eszeveszett esküvőből is ismert Gilles Lellouche, na meg az eredeti stáb apraja-nagyja. 

A történet 7 évvel később veszi fel a fonalat, Max (Francois Cluzet) 60. szülinapján, amit meglepetésnek szánnak a régi haverok. Max azonban magányra vágyik, hiszen komoly egzisztenciális és pszichológiai válságba került, így hát feladatuk adott: újraélni az évek óta elmaradt közös nyaralásokat, ezzel kirángatni a férfit mélypontjából. 

Aki egy mélyenszántó, mégis humoros, keserédes tragikomédiára számít, hát ne tegye. A széria alapjaiban véve szánalmas karakterekre épít, így az első része után csak abban reménykedtem, hogy egy kicsit szimpatikussá teszi őket Canet – ez azonban még próbának is gyenge.

Max egy egocentrikus, ideggyenge mocsok, folyamatos fenyegetéssel és sértegetéssel illette a homoszexualitását és az iránta érzett szerelmét megvalló Vincentet (Benoit Magimel), majd az egész társaság és saját fia előtt alázta meg a férfit. Pszichiátriai eset, kőbunkó, megalomán seggfej. Válsága nem tragédia, hanem a sors igazsága. Marie (Marion Cotillard) egy nimfomán drogos, aki csak akkor ébred rá, hogy van egy fia, akivel foglalkoznia kellene, amikor a srác egyedül sodródik a nyílt tengeren. Eric (Gilles Lellouche) egy önelégült tévészínész és kisgyermekes apuka, aki csemetéjét szökőévente veszi kezébe, s miután az egész hetet végigitta-füvezte-bulizta, a bentlakásos dajkáját kussra intve hazazavarja, amiért a nő szóvá meri tenni, hogy egy kisbabának nyugalomra van szüksége. 

Egy komplett szereposztást úgy megírni, hogy egyetlen pozitív tulajdonságuk se legyen, már-már művészet.

Csak az a baj, hogy azonosulnunk kellene velük. Az márpedig meglehetősen nehéz, ha egy csapat fényűző embert kell borozás közben néznünk, mialatt újabb és újabb személyiségjegyet fednek fel magukból, amelyekért leginkább egy szemen köpés járna, nem a játékidő felét kitöltő kétorcás, cuppanós puszicunami.

A 135 perc másik számottevő hányadot szentel a gyönyörűbbnél is gyönyörűbb tájképekre, arra az esetre, ha esetleg elfelejtenénk, hol is vagyunk. A francia burzsoázia fényesre nyalt kristálypoharában lubickolunk, és majd’ belefúlunk a klisék könnyű folyású, bordó árnyalatú, félédes nedűjébe. Bele lehet magyarázni a társadalomkritikát, de nem érdemes. Kellene hozzá egy ellenpólus, egy elérendő erkölcsi cél, de a történetben, aminek a lényege, hogy Max újra jókedvű legyen és a végkifejletben felbukkanó „ csavar” megalapozzon egy újabb partit, nem feltétlenül számít jellem-, ideológia- vagy morális fejlődésnek. Sőt, az Együtt megyünk kitartóan próbálja ennek hanyatlását illusztrálni.

A már eddig is megvetendő karakterábrák még mélyebbre csúsznak, amint komédiaként próbáljuk értelmezni. 

Canet története a Teljesen idegenekhez hasonló koncepcióra épül: hogyan hat egy évtizedes baráti körre a hazugságok és a titkok hálója, amikor felfedik őket. Míg az olasz film remek életszerűséggel nyúl a felnőtt emberek felnőtt problémáihoz felnőtt megoldásokat kínálva, addig az Együtt megyünk gyerekes attitűdöt és problémakezelést kölcsönöz az elméletileg felnőtt szereplőknek. Másnaposokszintű pszichologizálásra vált: egy kis spangli, egy kis vodka, és minden meg van oldva. 

Felháborodásom fő oka mégis a komédia humortalansága. Max új kedvese, Sabine (Clémentine Baert) rákkal vívott harcot folytat immáron két éve. Egy jelenetben közös ebédet ül a kompánia, köztük van a két film egyik kedvelhetőbb karaktere, Antoine (Laurent Lafitte). A pincér érkezik, megkérdi, „Kinek hoztam a rákot?”, a férfi fölöttébb humoros megnyilvánulása; „Sabine-nak”. A szereplőktől érkező orkán erejű cirip-cirip közben a néző érezheti magát kellemetlenül, holott a készítőknek kéne. Nem működik egy vígjáték, ha viccei emberi mércével mérve nem viccesek, a szereplők reakciója pedig nem humoros, hanem valódi és fájdalmas. 

Öncélúan visszautaló gegek, fullasztó önajnározás, kényelmetlenséget okozó helyzetek sokasága és kínos izzadságszag jellemzi Canet filmjét, amelynek az egyetlen, valóban értékelhető szegmense a színészi játék. Mindannyian erejük teljében alakítanak, a drámai pillanatokat igazán átélik, és maximalizmusra törekszenek. Ezzel a törekvéssel érik el, hogy az Együtt megyünk ne csak a minimumot érdemelje. 

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..