Kritika

A hó mindig felül landol – Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája

Az Éhezők viadala előzményfilmje egy újabb főgonosz-eredettörténet, amely választ kíván adni arra, hogyan és miért vált Coriolanus Snow a Kapitólium hidegvérű elnökévé és a kegyetlen viadalok éltetőjévé. De akartuk-e ezt tudni?

2008 és 2010 között jelent meg Suzanne Collins Az éhezők viadala trilógiája. Az első kötet feldolgozása már 2012-ben debütált Gary Ross rendezésében, majd a második filmtől (Futótűz) Francis Lawrence vette át a gyeplőt. Az ő kezei közül került ki a harmadik és negyedik film is, amelyek a könyvek utolsó részét bontották ketté. (Jóllehet a rendező ezt azóta megbánta). Most pedig, 8 évvel később, egy prequel-lel bővítette az univerzumot, ami Collins szintén egészen frissen megjelent azonos című könyvét, Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladáját követi.

Amikor még csak rebesgették, hogy bepillantást nyerünk a közelgő műveknek köszönhetően a Kapitólium és a körzetek múltjába, sokan feltételezték, hogy az első viadal megszületése és az azt megelőző háború áll majd a középpontban. Valójában a fókusz a fiatal Coriolanus Snow-n és az ő jellemének alakulásán van, amiben nincs sok meglepetés: az utóbbi nagyjából tíz évben reneszánszukat élik a gonosz eredettörténetek, amelyek a korábbi antagonisták aljassá válásának miértjeire kívánnak magyarázatot adni. Ilyen volt a Demóna, amely a Csipkerózsika gonoszát mutatta be olyan színben, hogy megérthessük későbbi énjét, vagy az önálló filmként is bőven helytálló Joker, de Emma Stone Szörnyellája és James Franco Óz, a hatalmasa is. Hogy e vállalások mögött milyen arányban keveredik az üzleti érdek, a biztonsági játék a már ismert márkanév újrafelhasználásával és a valódi tartalom, az mindig egy izgalmas kérdés.

A Snow elnök jellemében rejlő miértek valószínűleg eddig senkinek nem okoztak álmatlan éjszakákat,

de egy ütős kivitelezés még indokolttá teheti a mű megszületését. Szerencsére a konkrét karaktert középpontba állító új történet megismertet a korábbi filmekben látott „játékok” több mint hatvan évvel korábbi elődjével is. Az Énekesmadarak és kígyók balladája a tizedik viadal idejébe repít vissza minket, de jócskán kapunk elcsepegtetett információkat arról is, kik és miért alkották meg és vezették be az első viadalt. Az egyik kiötlő a kapitóliumi egyetem dékánja, Casca Highbottom (Peter Dinklage), a másik Coriolanus Snow apja. Az első viadal közvetítése és az azt övező óriási siker után tíz évvel azonban a nézettség megcsappant. Az alkotóknak ki kell találni valamit, hogy a számok ismét magasra rúgjanak. Ennek érdekében vezetik be a mentori rendszert, amelynek értelmében minden kiválasztott kap maga mellé egy kapitóliumi segítőt az egyetem legjobb tanulói közül.

Így találkozik a fiatal Snow és a tizenkettes körzetből érkező Lucy Gray (Rachel Zegler). Ők az egyetlen páros az összes kiválasztott-mentor duóból, akik között kölcsönös bizalom alakul ki, így téve könnyűvé a közös munkát. Ennek fő célja a versenyző életben tartása minél tovább, illetve az, hogy a nézők szimpátiát érezzenek iránta. Ennek következtében nagyobb eséllyel küldenek neki pénzt a mentor által az arénába bejuttatható portékákra. Ez is egy, a tizedik viadal során kitalált újítás. Ezeket az innovatív megoldásokat izgalmasan mutatja be a film, legnagyobb erénye mégis a három részre tagolása, azon belül pedig a fiatal Snow jellemének változása, folyamatos ingadozása a jó és a rossz között.

Az éhezők viadala előzményfilm mindegyik harmada kicsit más ütemben halad, és mindegyikben más irányba alakul Coriolanus jelleme.  

A filmmel a probléma leginkább a sablonos karakterekkel van, noha a folyamatos jellemalakulások fázisai adják a film fő dinamikáját. Ez alól kivételt kizárólag Coriolanus jelent, akivel egészen a második fejezet végéig szimpatizálunk. Olyannyira, hogy versenyzőjének nem is önmaga, hanem inkább a mentora miatt szurkolunk. Lucy Gray viszont lényegében egy újabb Katniss. Főbb vonásait tekintve ugyanazt hozza: erős az igazságérzete, mártír, lázadó, kemény, mégis tisztalelkű magányos farkas. Még gesztusaiban is magán visel jónéhány elemet Jennifer Lawrence Katniss-éből. Persze ez a hasonlóság elengedhetetlen abból a szempontból, hogy a történet magyarázatot adjon Snow elnök későbbi, Katniss iránt érzett legyűrhetetlen ellenszenvére. Csakhogy sajnos Lucy Gray jóval kevésbé szerethető vagy megjegyezhető.

De nem csak Lucy Gray karaktere a pontos másolata a kronológiailag későbbi történetek szereplőinek. A műsorvezető, akit itt Jason Schwartzman alakít, egyértelműen utánérzése a trilógia Stanley Tucci-jának. Ugyanaz az érzéketlenség, szereplésvágy és túlzó gesztusok jellemzik. A játékmester ezúttal Viola Davis, aki viszont a legvérmesebb és legkiszámíthatatlanabb az összes ismert játékmester közül.

A viadalra kiválasztott játékosok pedig ezúttal is három kategóriába sorolhatók:

a kisebbeket védelmező, eszes és tisztalelkű magányos farkasokra, akiknek a taktikája az elrejtőzés és a fizikai erőszak kerülése; a lelkileg és fizikailag is gyenge, ártatlan és az esélytelenek nyugalmával induló játékosokra; valamint azokra, akikből a viadal a legkegyetlenebb, gyilkos túlélési ösztönöket hozza elő. A kiválasztottak elhullásában és a viadal menetében nagyjából ugyanaz a logika és a sorrend, mint az első filmben. Ettől függetlenül – főként jump scare-ek bevetésével – adódik jónéhány megugrasztó pillanat.

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája méltó utódja és előzménye a négy korábbi filmnek. Tisztességes munka, és kiemelendő benne Tom Blyth játéka, ami felér Sutherland Snow-jához. Bár a Snow elnök múltjában való vájkálás egészen korrektre sikerült, azt nem állíthatnánk, hogy különösebben szükségünk volt erre a filmre. A célközönsége viszont elég széles és valószínűleg sokaknál be fog találni. A rajongóknak nem valószínű, hogy csalódást okozna, hiszen hozza az univerzum atmoszféráját és az első két rész izgalomfaktorát. Ugyanakkor az olyan nézőket sem hagyja cserben az előzményfilm, akik még nem látták, vagy már rég maguk mögött hagyták a korábbi részek világát.



Az Éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája november 16-tól látható a mozikban.

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen döntött úgy, hogy filmekkel akar foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com