Kritika

Az élet holdfényes oldala – Éjjeli napfény

„Olyan romantikus, hogy mindjárt elhányom magam.” – hangzik el a tételmondat a film 20. percében. Az Éjjeli napfény pedig nem is cáfol rá a későbbiekben sem ezen állításra. Pontosan tudja, mitől döglik a légy, avagy ebben az esetben, mitől szivárog a könnyzacskó.

Megalapozott szkepticizmussal felvértezett katasztrófaturistaként közelítettem az Éjjeli napfény című filmhez. A tini romantikus dráma műfaja könnyen működőképes lehet, hiszen darabjai a felnőtté válás meghatározó éveiben játszódnak, így rengeteg az azonosulási pont. Bele tudjuk képzeni magunkat az akkori közegünkbe, így nagyon hamar feltűnik, ha az alkotók rossz munkát végeznek. Hamis dialógusok, irreális környezet – mi, akik már legtöbben átéltük a középiskolás éveket, könnyebben észrevesszük, ha kontár módon ábrázolják a fiatalok világát. A szerelmes mozik, melyek azonban a 12-16 éveseket célozzák,  szeretik túlidealizálni a 18 éves korosztály életét, ezáltal irreális elvárásokat teremtenek.

A tinédzserkori szerelem fontosságáról és örökkévalóságáról már sok filmet láthattunk ebben a műfajban. Ha egy teljesen átlagos körülmények közt élő fiatalt helyezünk a sztori központjába, már legyinthetnénk is, hogy „nem kell sírni, talál még másikat”, ám a mostanában trendnek mondható új vonal csavar egyet a formulán. A Minden, minden, a Ha maradnék és legfőképpen a Csillagainkban a hiba olyan tiniket mutat be, akik sokszorosan hátrányt szenvednek az élet területein – beleértve a szerelmet is. Ritka, élhetetlen betegségek, paranormális képességek vagy kóma áldozatai, így az Igazi megtalálása számukra a sanyarú végzet fojtogató ölelését is könnyűvé teheti.

A fentiekben taglalt trükköt pedig szemtelenül aknázzák ki az alkotók.

A beteg emberrel könnyen empatizálunk, de az írók ezt megfejelik azzal is, hogy karakterüket makulátlanul jóra írják meg, semmi gyarlóság nem szorul beléjük. Így járt az Éjjeli napfény hőse is, Katie Price (Bella Thorne), aki a nagyon veszélyes xeroderma pigmentosum kórban szenved. A 18 éves lány nem hagyhatja el az otthonát napközben, ugyanis a Nap sugarai ártanak neki – bőrrákot és visszafordíthatatlan agyi sorvadást okozhatnak számára.

Katie fejben és lélekben erős marad, hobbiszerűen dalokat ír és ad elő – főleg édesapjának és barátnőjének, mert sok ismerőse nincsen. Az otthoni iskola befejeztével azonban váratlan dolgok lépnek a lány életébe: egy este találkozik plátói szerelmével, Charlie-val (Patrick Schwarzenegger), akivel rögtön egymásba szeretnek. A gond ott lép fel, hogy Katie nem kívánja beavatni a betegségébe a fiút, ami elkerülhetetlen bajokhoz vezet.

Scott Speer (Step Up: All In) filmje összességében nem teljesítette be negatív elvárásaimat. A maga jámbor, naiv módján még cuki filmnek is lehet nevezni az Éjjeli napfényt, de a mozikba küldése már igen kétséges alapokon áll. A tévéfilmre emlékeztető rendezést csupán a Katie apját alakító Rob Riggle menti át a mozivászonra – az ő jeleneteiben több szív van, mint a mesterkélten romantikus vagy drámai pillanatokban. Schwarzenegger csupán egy mosoly karizma nélkül, de Bella Thorne még úgy-ahogy tud kezdeni valamit karakterével. Viszont a film elköveti ugyanazt, mint a tavalyi Minden, minden, melynek koncepciója egészen hasonló jelenlegi filmünkhöz. Katie ugyanis annak ellenére, hogy élete jó részét négy fal közt töltötte, meglepően trendi tinicsaj, aki egyaránt nem lóg ki semmilyen mértékben a korosztályából. Az antiszociális jegyek csak ott mutatkoznak meg, hogy hebeg-habog a vágyott fiú előtt – ez kinek nem ismerős?

A vetítés közben eljátszottam egy gondolattal, mely szórakoztató volt számomra és új perspektívába helyezte az Éjjeli napfényt: úgy néztem, mintha egy paródia lenne.

Az elmúlt években megjelent tinirománcok legtipikusabb jegyeit konténerben összegyűjtő, a lehető legkisebb kreativitást sem mutató történetet láttam.

Az archetipikus karakterek, a romantikusnak beállított helyzetek, a kötelező bulijelenet, a dalok a szerelemről mind megjelentek, nem is beszélve a film utolsó harmadában bekövetkező komolyabb szegmensektől. Miközben itt is az első szerelem örökkévalóságáról van szó, mégis el kell ismernem az Éjjeli napfényt, mert bár sokáig tolta a vicces és cuki pillanatokat, a végén nem hátrált ki a betegségből sem, hanem komolyan vette azt. Nem találnak fel a semmiből egy gyógyszert, és azt sem derül ki, hogy kamu volt az egész. Innentől kezdve pedig érvényes marad a film, még akkor is, ha butuska és felejthető.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Ráadás és Moziban rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek – az igényes blockbusterek mellett.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..