Dobó Kata a Kölcsönlakás után ismét garázdálkodott: ezúttal a gyerekfilm műfaját és Lakner Artúr örökségét taposta másfél milliárddal és két lábbal. Az El a kezekkel a papámtól! nem lett annyira rossz, mint amire számítottam, de még így is elég szörnyű.
Hiába a vérmes remények, hogy elkészül itthon az első „Disney-film”, Dobó Kata csak azt bizonyította megint, hogy nálunk nem csak kicsit sárgább és savanyúbb a blockbuster. Már az izzadságszagú Kölcsönlakás is Hollywoodot majmolta, az Édes mostoha munkacímen futó új darab pedig egyenesen az egeres stúdió babérjaira tör – teljesen esélytelenül. Mielőtt rátérnénk hány ponton is tört bele a direktrisz bicskája a projektbe, muszáj még hiperventillálnom: fogalmam sincs, mikor és ki döntött úgy, hogy a színészként idehaza tisztességesen teljesítő (a Csak szex és más semmiben kifejezetten szerettem), de a tengerentúlon sikertelen művész hazatérve az NFI elsőszámú (a saját jogon egy 1987-es Alphaville-klip rendezését felmutató Gulyás Buda operatőrrel megtámogatott) rendezője legyen, de ennél kevés rosszabb döntést hozott az új filmes vezetés. Tudom, tudom, velünk (=kritikusok) van a gond, hiszen a Kölcsönlakást is 150 000 néző látta…
De térjünk rá magára a műre és annak alapanyagára, Lakner bácsi klasszikusára! Hiába lesz lassan kilencven éves Lakner Artúr 1933-as regénye, az Édes mostoha, mindmáig meghatározó élmény a felnövekvő gyerekeknek: a legutóbb 2017-ben a Manó Könyvek által kiadott történet most is ugyanannyira szívmelengető, mint amikor megszületett. A mese főhőse Hargitay Erzsike, aki édesanyja elvesztése óta vigasztalhatatlan. Amikor édesapja új asszonyt hozna a házba, a gonosz mostohától rettegő kislány elszökik. Végül egy nyári táborban Mária néniben lel új anyukára – aki történetesen apja új felesége.
A szeretet mindent legyőző erejéről szóló örökérvényű történet rögtön meghódította az olvasók és a nézők szívét is
– hiszen a regényből 1935-ben Balogh Béla rendezett filmet Páger Antal, Tasnádi Fekete Mária, Vaszary Piroska, a zseniális Gózon Gyula, Erdélyi Mici és Pécsi Gizi főszereplésével. Mai szemmel nézve nagyon szirupos, sokszor borzasztóan teátrális és az értékeit tekintve is több ponton meghaladott már az első adaptáció is, de még mindig jobb egy hajszállal, mint a legújabb feldolgozás.
Dobó Kata nagy hiányt igyekezett betölteni, amikor élőszereplős mesefilm forgatására adta a fejét – tény és való, hogy idehaza mostoha a műfaj, pedig vevőközönség lenne rá. A forgatókönyv a kínosan lazázós #Sohavégetnemérős és a sokszor kellemes poénokkal is előrukkoló Nagykarácsony írója, Horváth András Dezső műve. Az alapanyagot leöntötte egy csomó tejszínhabbal, megfejelte egy kis varázslattal és meghintette még néhány trükkel, de sajnos mindeközben egy teljesen érthetetlen ötlettől vezérelve pont a történet lényegét nyírta ki, és a gonosz és az édes mostohát két különböző színészre osztotta.
Érdekes módon ez a húzás lett az El a kezekkel a papámtól! legrosszabb és legjobb döntése is egyben:
az eredeti történet legkedvesebb elemének kiírása kiábrándító egyszerűsítés, miközben a tipikus Disney boszorkányként fellépő Pálmai Anna a film legkellemesebb meglepetése. Sajnos mivel a színészként teljesen kezdő Csobot Adél viszketősen idesegítő, abban a helyzetben találtam magam, hogy a végén már egyenesen drukkoltam a csak a papa pénzére hajtó ellenlábasának, Violának. Pálmai Annának köszönhető, hogy nem untam halálra a filmet, ráadásul a Rakonczai Viktor a legjobb dalt is neki írta, így duplán is ő vihette a pálmát.
Míg a Disney szupersztárokkal tűzdeli tele a filmjeit, a Dobó-féle változatnak a casting az egyik legkomolyabb gyengesége. A főszereplő trió egyszerűen nem működik: míg az Elk*rtukból ismeretlen Bokor Barna teljesen felejthető, Csobot Adél arcára fagyott vigyora beleég a retinánkba (a kettejük közötti kémia teljes hiányára felesleges is kitérnem). Sajnos a történet szívét adó Dorkát megjelenítő Marczinka Bori sem lett telitalálat, de ő legalább nem a szekunder szégyenérzettel játszik, mint a felnőtt szereplők többsége. Nagy kérdés persze, hogy bárki jobban alakította volna-e ezeket a papírízű karaktereket: Bokor Barna egy dögunalmas ügyvédet játszik, aki tényleg dögunalmas, a Csobot Adél alakította Eszter legizgalmasabb vonása, hogy szeretne Párizsba utazni, Dorka pedig nem is igazán kedves gyerek, hiszen pár másodperc alatt meg tud gyűlölni bárkit.
A mellékszerepekben az egyetlen nem kínos karaktert Pindroch Csaba kelti életre, a többiek viszont kifejezetten kényelmetlen pillanatokat okoznak:
Nagypál Gábor Frici szerepében csak az énektudás hiánya miatt zavaró, Járai Máté, Elek Ferenc és Gubás Gabi a film kedvéért írt, teljesen felesleges karaktereit látva azonban komolyan elindult bennem a feszengés. Elek Ferenc mókázása az ételkészítő géppel, vagy a Járai alakította Hudák puszta karaktere is a modern mesemondás legkellemetlenebb vadhajtásaival vetekszik.
A mesefilmekhez hozzátartoznak a látványos trükkfelvételek is – azt gondolnánk, másfél milliárdból ennél ügyesebbekre futja, de sajnos ezen a téren sem sikerült hozni az amerikai színvonalat, pedig tudjuk jól, hogy nagyszerű szakemberek vannak idehaza is. A bűvészkedést színes showelemekként felhasználó alkotás annyira el van telve magától, hogy egész dalt tudott szentelni annak, milyen ügyesen (?) tud bohóckodni kalapokkal.
A film – mint minden tisztességes Disney-mese – tele van természetesen dalokkal is. Önmagában nem lenne velük gond,
Rakonczai Viktor az utóbbi évtized legmegbízhatóbb zeneiparosa,
a dalok fülbemászóak – csak éppen leugranak a filmről. Az előző századelő divatjától ihletett látványos és színpompás ruhák és díszletek (dicséret illeti a Valcz Gábor látvány- és Bárdosi Ibolya jelmeztervezőt!), illetve a legkonverzatívabb meséket megidéző történet nagyon nehezen jön össze a hip-hoppal.
Alapvetően ez az érzés – a „nehezen jön össze” – jellemzi az egész filmet. A tökéletesen konvencionális történetmesélés és a szögnél is egyszerűbb párbeszédek, a kifejezetten modern (a Kincsem vonalát követő) vizualitás, a legtrendibb zenék – mintha nem is egy filmből érkeznének, kidől-bedől az egész, nem érzem a kohéziót, ami összetartaná. Nem tudom, hogy az elsődleges célcsoportba tartozó kisgyerekek és szüleik milyen szempontok szerint értékelik majd az El a kezekkel a papámtól!-t, de kötve hiszem, hogy a celeb húzónév, a színes-szagos fantáziavilág és az egyébként nem rossz dalok elegek lennének ahhoz, hogy ezt a katyvaszt a szívükbe zárják…
