Kétségkívül a spin-offok korát éljük, és e tendencia nem csak a milliárdos nézettségű franchise-okat érinti. A Jesse Pinkman (Aaron Paul) történetét lezáró El Camino: A Breaking Bad Movie pedig egy jó példa arra, hogy néha a folytatásoknak is van értelme.
2008-ban valami csodálatos és mégis borzalmas kezdődött el. Walter White-ot (Bryan Cranston) gyógyíthatatlan tüdőrákkal diagnosztizálták. Mihez kezd egy ötvenéves kémiatanár az életével, amikor szembe kell néznie a fináléval? Így van: kristálymeth-labort épít és szépen lassan kinövi magát albuquerque-i drogfőzőből nagybetűs Heisenberggé – veszélyeztetettből a Veszéllyé, haldoklóból a Halálthozóvá, névtelenből a Névvé. 6 évvel később felcsendült a Badfinger Baby Blue című nótája, véget vetve minden idők egyik (ha nem a) legnagyobb sorozatának, a Breaking Badnek.
Vince Gilligan olyasvalamit hozott tető alá, amelyre azóta sem sokan voltak képesek: a Trónok harca a célegyenesben vetett bukfencet, de a Csernobil kitartott és el is szakította a szalagot, a tökéletességet. A Breaking Bad olyan sorozat volt, amiben nincs elem, ami kilógott volna az olykor szélsőségesen abszurd, mégis a végsőkig mélylélektaninak megmaradt periódus-rendszerből. Minden csaliként használt, teknősre ragasztott, levágott fejre és koponyáig lerobbant, utolsó pillanataiban is nyakkendőjét igazgató üzletemberre jutott egy-egy olyan momentum, amikor a többperces csönd végét lezáró bólintás többet ért bármely szónál. Minden robbanásra és tömeggyilkosságra építkező epizódra jutott olyan is, amely kizárólag egy légy perspektíváját mutatta be.
A Breaking Bad a szélsőségek sorozata volt, épp olyan, mint az ártatlanból szörnyeteggé amortizálódó főhőse esendő emberként.
Egy a gyökeres változást fókuszba helyező szériához persze erős karakterek dukáltak, és volt is belőlük bőven. White-ék dörzsölt ügyvédje, Saul Goodman (Bob Odenkirk) annyira telitalálat volt, hogy spin-offot kapott. A Better Call Saul jövőre már az 5. évadjához ér, és bár az anyasorozatot nem lesz képes pótolni, sikere és minősége töretlen. Azonban volt rajta kívül más is: White tanítványa, a suttyó, mégis érzelmes Jesse Pinkman (Aaron Paul), aki ha más téren is, mint mestere, de legalább olyan fontos szereplője volt a nagy egésznek. Idén pedig elérkezett az idő, hogy megkapja (ő is) azt a lezárást, amit érdemel, az El Caminót.
Jesse kálváriája úgy folytatódik, ahogy 6 évvel ezelőtt véget ért, az El Camino volánja mögött, fogságából menekülve. Egyetlen motivációja, hogy végre maga mögött tudhassa totál szívás életét, és új lapot nyisson. Ehhez azonban pénz kell, s miután régi cimborái, Skinny Pete (Charles Baker) és Badger (Matt Jones) megmenti őt a rendőröktől, fel is kerekedik. Terve szerint elhozza néhai fogvatartója, Todd (Jesse Plemons) pénzét.
El Camino: egy kifejezés, ami annyi mindent takar!
Spanyolul azt jelenti, út, márpedig a Breaking Bad világa ezer szállal kötődik Mexikóhoz. Az autókedvelők rögtön a Chevrolet egy klasszikus típusára gondolnak, ami tulajdonképpen Jesse menekülésének eszköze volt. És persze érthetjük alatta a legendás zarándokutat, amely az én feltérképezésének ősi motívuma. Nem tudni még, hova visz, de Jesse rálépett erre az útra.
Az El Camino hasonló cipőben jár, mint két idén bemutatott, sorozathoz készített, nagyjátékfilmes produkció. Sem a Downton Abbey, sem a Deadwood nem tud kellőképp kiteljesedni a szériát nem nézők szemében, működési elvüket nézve viszont mindhárom kifogástalanul teljesít: míg előbbi az újrakezdés ígéretét hordozza, addig utóbbi megadja azt a lezárást, ami több mint tíz éve méltatlanul elmaradt. A Breaking Bad viszont nem igényel sem újrakezdést, sem pedig tisztes lezárást, hiszen tudatosan építkezve tökéletes véget ért.
Az El Camino mégis több, mint egy plusz epizód, érdekes epilógus.
Fan-service, és épp ezért visszahoz minden szereplőt, akiknek fájdalmán és örömén 6 éven át osztoztunk. Flashbackek tömkelegével nosztalgiázik és merít belőlük erőt, egzisztenciát és célt – akárcsak főhőse. Ezek közül a legfontosabb rögtön az első, a film nyitánya. Egykori mentora, Mike (Jonathan Banks) kimondja azt, amit mind tudunk, csak félünk vele szembenézni: kezdhetünk új életet, jóvátenni hibáinkat sosem leszünk képesek.
Az újrakezdés, az én megváltozása mint üzenet és cél talán önmagában is fogyasztható, de teljes értelmet akkor nyer, ha mi is Jessevel tartottunk az Úton, az El Caminón. Ekkor válnak nem csupán megható easter eggé, hanem a forgatókönyv manifesztumává az aprócska, sokak számára jelentés nélküli jelenetek. Hihetetlennek tűnik, de amikor a fiú kezébe vesz egy bogarat, őszintén rácsodálkozik, s végül elengedi, egyszerre révbe ér a film – a korábbi siker meglovagolásából egy szükséges stációvá érik. Jesse Walter White hatására majdnem szörnyeteggé lett, mindvégig visszakozott, s ahhoz, hogy soha ne is legyen az, most mégis azzá kell válnia.
Mindemellett persze a „kívülállók” is tudnak szórakozni, hiszen egy bravúrosan megvalósított filmről beszélünk. Kreatív operatőri munka társul a meglepetés erejével ható montázstechnikával az elejétől fogva. Jesse üvöltve menekül kocsijával egy földúton, majd magát az utat látjuk, de a kép kezd kitágulni, így immáron cimborái számítógépes játékát látjuk. A zenei betétek megnyugtatóan csengenek vészjósló kontrasztot szolgáltatva a cseppet sem nyugodt új-mexikói környezetnek és a fullasztó atmoszférának. Arról nem is beszélve, hogy Aaron Paul a Need for Speedhez hasonló fiaskók után visszatérve élete szerepébe a szó legszorosabb értelmében lényegül át Pinkmanné. És bár a humor mérsékelten érhető tetten, bizarrsága nem fakult: Todd az általa meggyilkolt házvezetőnője hulláján keresztül közlekedve sertepertél konyhájában, mint egy kis nemtörődöm kukta.
Az El Camino méltó harmadik felvonása a Breaking Bad-sagának, amely bár az egyszeri néző számára gázfelhőként szállhat tova, a sorozat rajongójaként a szemünk előtt szilárdul meg, mígnem Jesse kalandjának lezárultával cseppfolyós kristály-metamfetaminként szívódik fel vénánkban.