Fókuszban Kritika

Az a gitártok… – El Mariachi: A zenész

A 7000 dollárból készült, ám villámgyorsan kultstátuszba emelkedett El Mariachi: A zenész Robert Rodriguez első nagyjátékfilmje. Nem csupán azért érdekes, mert piti pénzből készült amatőr színészekkel, hanem mert ennek a filmnek (és a Kutyaszorítóbannak) köszönhetjük, hogy a rendező találkozott Quentin Tarantinóval, így bontakozott ki a filmtörténelem egyik leggyümölcsözőbb barátsága.

Ugyanis az 1992-ben készített El Mariachit Rodriguez csupán VHS-kiadásra szánta. A Columbia stúdió azonban meglátta benne a lehetőséget, és gyorsan leszerződtették a rendezőt még két filmre, a Desperadóra és a Volt egyszer egy Mexikóra, Rodriguezzel pedig körbeturnéztatták a világot. A torontói filmfesztiválon Robert szóba elegyedett Tarantinóval, aki akkoriban szintén első önálló filmjével járta a fesztiválokat. És ez sok-sok közös produkcióba, valamint filmtörténeti csemegékbe torkolt (Négy szoba, Alkonyattól pirkadatig, Desperado). A költségvetés pedig szintén nem vicc, hollywoodi produkcióhoz mérten röhejes összegből forgatták, és a rávalót Rodriguez gyógyszertesztelésekből szedte össze. A rendezés mellett vállalta a vágást, az operatőri, illetve a forgatókönyvírói teendőket is.

Az El Mariachi gyakorlatilag szimbólumává vált azoknak az alacsony költségvetésű filmeknek, amelyek egy jó ötletből, hozzáértéssel készülnek, és előrevetítik a készítőjének későbbi sikeres pályáját.

Mint film, azért már megkopott, és szembetűnő, hogy mennyire kevés pénzből forgatták. A színészi munka nagyjából egy Barátok közt-részéhez mérhető, hiszen jobbára lelkes amatőrök vettek részt a forgatáson. A színészek filmográfiáját áttekintve nagyjából a Desperadónál állt meg a legtöbbjük karrierje. Akinek pedig nem, az is jobbára Rodriguezzel dolgozott együtt a későbbiekben. Látható, hogy amint alkalma volt a rendezőnek sztárokkal dolgozni, egy rém egyszerű történetet nagyságrendekkel jobban ki tudott dolgozni. Elvégre ha Antonio Banderas áll bosszút a nőért, akit szeretett, az mégsem ugyanaz, mint Carlos Gallardo kisfiús Zenésze.

Persze nem stílusos lépten-nyomon a Desperadóval összehasonlítani az alkotást, jobb klasszikus low budget produkcióként értékelni. Hiszen az ötlet, bár nem egy eget rengető sztori, jól működik. A Zenész (Carlos Gallardo) egy mexikói kisvárosba érkezik gitárjával, hogy végre rendes munkát találjon. Ezzel egy időben kiszabadul a börtönből Azul (Reinol Martínez), aki egy gitártokban hordja különféle fegyvereit, és egykori üzlettársán, Mocón (Peter Marquardt) készül behajtani annak adósságát. Mivel Moco emberei közül senki nem ismeri Azult, összekeverik őket, így a Zenészből rövid úton üldözött gyilkos lesz. A szerelem is gyorsan rátalál egy bártulajdonos személyében. De Dominóra (Consuelo Gómez) Moco is vágyik, minden lehető módszerrel megpróbálta már levenni a lábáról, és hát Mexikóban a halálhoz nem kell sok.

Hogy Mexikóban mihez mi kell még, azt mindjárt a film elején megláthatjuk. A börtön tele van fegyverekkel, és a rabok, illetve rájuk küldött bérgyilkosok harcából az kerül ki győztesen, aki nagyobb pénzösszeggel keni meg a börtönőröket. Acunában mindenki Mocónak dolgozik, aki pedig nem, az fizet azért, hogy életben maradjon. Tulajdonképpen mindenki az életben maradásért fizet Mocónak. És a Zenész hiába akar jóravaló maradni, rendes munkából megélni, őt is magába húzza ez a szenny, kénytelen gyilkossá válni – a Desperadóban pedig láthatjuk, milyen tökélyre fejleszti gyilkolási képességeit. Mindez egy véletlen folytán. Hiszen csupán annyi a „bűne”, hogy másnak hiszik, mint aki valójában, és hogy éppen rossz nőbe szeret bele. Ezt egy normális kultúrában el lehet intézni megbeszéléssel, esetleg némi ökölharccal. De nem Rodriguez Mexikójában, ahol mindenki korrupt, és ha az utcán lelőnek tíz embert, senki nem kezd nyomozásba, vajon miért történhetett.

Egy halott senkinek nem hiányzik, ráadásul a bandavezért is úgy lépik át az emberei, mintha ott se lett volna.

Karcos és lesújtó látleletet kapunk a mexikói kisvárosokról, az igazságszolgáltatás haldoklásáról; még ha mindezt nem a legjobb színészek előadásában is látjuk. Rodriguez kevés eszközzel mutat éppen annyit, amennyit látnunk kell, nem esik felesleges túlzásokba, épp annyira tartja a mértéket, ami kell egy feszes és pörgős akciófilmhez. Igaz, a pörgősség fogalma ’92 óta átértékelődött, de még mai mércével mérve sem bántóan unalmas az El Mariachi. A kihalófélben szunnyadozó kisváros állóvizét remekül érzékelteti Rodriguez, és a kétségbeesés is mindig ott lapul, hogy itt a kisembernek senki nem segít. Ráadásul a Zenész annyira kisember, hogy még a nevét sem tudjuk meg.  És ha kisember vagy, felveszed a kesztyűt, vagy otthagyod a fogad. A Zenész felvette a kesztyűt. És ez Rodrigueznek elhozta a világhírnevet, a nézőknek a Desperadót. De mindenekelőtt megajándékozta a filmvilágot a közelmúlt legtehetségesebb trancsírgyárosával.

Moldován Tünde

Moldován Tünde

Moldován Tünde tanító-újságíró, a magyar nyelv(tan) szerelmese, a Filmtekercs lektora. Mindegy, hogy blockbuster, független, európai, hollywoodi, a szórakozást és művészi értéket mindben megtalálja. A filmekre pedagógus-szemmel tekint, a gondolatai filmelemzés közben is a társadalom és morál körül forognak.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..