Moziban

Elégia Európáért – Frankofónia

frankofonia_francofonia_3Alekszandr Szokurov, Az orosz bárka rendezője ismét összehozta a filmalkotót, a múzeumot és a történelmet egy kísérletező, intellektuálisan izgalmas, szerzői filmbe.

A Louvre a kultúr-Európa szíve: ami csak történt vele, megtörtént Európával is nagyban, és aki a Louvre-ról ír verset, az Európáról is ír. Alekszandr Szokurov filmjének mottója: „elégia Európáért”. Így aztán Napóleonnal és Marianne-nel és a második világháború kulcsszemélyiségeivel és legfőképpen Szokurov narrációjával egy olyan képvers elevenedik meg a vásznon, amely csöppet sem narratív ugyan, ám igen mély gondolatokat mond a kontinensről.

Legalábbis próbál. Fogékonyság is szükségeltetik hozzá – együtt gondolkodás minimum, de a kontinens múltja iránti melankólia is és az a kellemes szellemi köd, amikor mindent mindennel összeköt a tűnődés és a szimbólumok egymásba csavarodnak.

A Louvre-t a frankofónia hozta létre – legfőképp Napóleon elhivatottsága a francia birodalom gyarapítására és emellett teljes érdektelensége más népek tulajdonjogai iránt –, és a frankofónia is mentette meg. A második világháborús megszállás alatt a kulturált, franciául beszélő, a francia civilizáció iránt szívbéli megbecsülést érző Franz Wolff-Metternich gróf, az európai műkincsekért felelős parancsnok tett sokat a Louvre egyben tartásáért, a kincsek elrablásának megakadályozásáért, Jacques Jaujard múzeumigazgatóval együtt; nélkülük a Mona Lisa talán Göring hálószobafalát díszítette volna, amíg el nem rekkentik valami máig ismeretlen barlang mélyére. A Louvre egyszerre a népek háborúinak és a népek barátságának is története, tehát elsőrangú szimbólum egy töprengő rendező számára.

frankofonia_francofonia_1Szokurov a 2002-es Az orosz bárka című filmmel lett nemzetközileg is ismert: a különleges alkotás egyetlen, vágás nélküli jelenetben vonultatta fel az orosz történelmet az Ermitázs falain belül. Pletykálták is a Frankofónia gyártása idején, hogy Szokurov talán ismét a vágás nélküli bravúrt kísérli meg – mintegy folytatást alkotva Az orosz bárkához; és bár a Frankofónia végül hagyományosan vágott darab lett, a vizuális kísérletezés ismét uralja a filmet.

A hajós jelenetek egy számítógép-képernyőn, videotelefonon látszanak. A második világháborús jeleneteknek mintha a filmszalagját látnánk peregni; beszűkülnek a vászon közepére, négyzet alakba és egy villódzó audio-csík kíséri őket. A múltbeli jeleneteket erős filterek szűrik: szépiaszín, életlenítés, lágy fények, a fókusz elvétele. Minden, amit a direktor ki akar fejezni, látványos. Semmi visszafogottság. És néhány varázslatosan nagyszerű felvétel is akad a filmben: Párizs látképei, egy teljes körsvenk, a város előtti tájba visszaolvadó metropolisz… Az Arany Oroszlán-jelölés megérdemelt volt Velencében.

frankofonia_francofonia_4

És látványos a mélyen személyes állásfoglalás is. Már Az orosz bárkában is főszerepet kap a múzeum és a filmrendező figurája, még hangsúlyosabbá válnak a Frankofóniában: itt a múzeum a film tárgya, és maga Szokurov a narrátor – mindkét értelemben: ő mondja a szöveget és ő fűzi a történetet is.

Különös érzést kölcsönöz a filmnek az orosz narráció (a film itthon, szerencsére, feliratos). A kortárs oroszokat a legtöbb felfogás nem a kontinens egyetemes kultúrájának részeként tartja számon mostanság, hanem félig rokon, félig idegen elemként; ez a közérzés persze mélyen helytelen, de tekintve az utóbbi évszázadot, érthető. Szép dolog tehát hallani, ahogy egy orosz intellektüel Európa szívéért aggódik. Szép volt Wolff-Metternich grófot franciául hallani. És szép, ahogy egy mai (alkalmasint hollandus) hajóskapitány a süllyedő kontinens történelmének szimbólumává lesz.

De talán nem ez a süllyedés a megfelelő kép. Európát a 17. század óta permanensen temeti saját értelmisége, minden évtizedben a bukását jósolták, balsorsa felől borongtak és a régi biztos időkbe merültek vissza elveszett dicsőségét keresni – pedig a Louvre éppen ma a legcsillogóbb, hatása ma a legerősebb, gyűjteménye a leggazdagabb, helyzete a legbiztonságosabb, és elégiafilm is ma készül róla, nem pedig akkor készült, amikor még csakugyan veszélyben volt ez mind (és sokkal több). Ha Napóleon csakugyan találkozna Szokurovval, azt mondaná: Európának nem elégia kell, hanem új himnuszok és új hősköltemények. Amiért is szívesebben ajánlom – hőskölteményként – a szintén Párizs megmentéséről szóló tavalyi Utolsó éjszaka Párizsban című filmet.

[author_bio author=”havasmezoi”]

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek. A Ráadás és a Tárca rovatot vezeti. [email protected]