Mel Gibson az idei Oscar-szezon kétarcú esélyese: A fegyvertelen katonával a lelkiismereti szabadságot ünnepelve farag hőst az okinawai ütközet egyik felcseréből, akinek bátorsága ezrek lemészárlásához adott erőt. A katona mégsem fegyvertelen, a háború pedig csak kalandjáték.
2016 számomra a bekövetkező világpolitikai események, illetve a gyarapodó terrorcselekmények miatt a szorongás éve volt, a baljóslatú jövő keltette félelem az én életembe is begyűrűzött. Éppen ezért A fegyvertelen katona elkészültét a magam részéről mindenképpen üdvözlöm, hiszen Desmond T. Doss története egy elveszni látszó, alapvető polgári szabadságjogra, a lelkiismereti szabadságra hívja fel a figyelmet. Nevezett szanitéc ugyanis igazi hős: az amerikai hadsereg első Becsületrenddel jutalmazott tagja, aki vallási meggyőződésből/lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadta a fegyverviselést. Desmond T. Doss úgy vett részt a második világháború egyik legvéresebb ütközetében Okinawán, hogy lőfegyvert nem hordott magánál, hitéhez ragaszkodva kizárólag sebesült bajtársainak megmentésére fókuszált. Mel Gibson filmjét pedig többek között azért jó nézni, mert kivált egy különleges érzést és mellé egyfajta büszkeséget: nem azért szurkolsz, hogy a főhős ne haljon meg, hanem hogy ne kelljen önvédelemből fegyverhez nyúlnia, miközben ő és a japán katonák is az amerikai sérültek után kutatnak.
Csakhogy Doss nemcsak rendíthetetlenségével, hanem gyakorlati tetteivel is kiérdemelte a kitüntetést: egy erőteljes japán ellentámadást követően megtépázott osztaga visszavonult, ám ő a frontvonalon maradva 75 sorsára hagyott, sebesült katona életét mentette meg. A megkétszereződő hősiesség pedig az ellentmondásosság irányába terelte a filmet jegyző Mel Gibsont. Mert miután a lelkiismereti szabadságot sikeresen piedesztálra állította, nem zárja le filmjét, megmutatja az eredeti címet adó Fűrészfok gerinc bevételét, és közben emberfeletti teljesítmény tekintetében is példaképet farag a főhősből. És ez baj, mert lényegében fegyvert kovácsol a fegyvertelen katonából. Gibson iránymutatása szerint ugyanis a megingathatatlan hitű Doss jelenléte olyan elszántsággal ruházza fel amerikai osztagát, ami még a szívós, kamikaze japán ellenállást is képes felőrölni. A fináléban lassított felvételben, győzelmi pátosz kíséretében látjuk a Doss keltette mészárlás beindulását.
Mel Gibson egyébként is az ellentmondások rendezője, de azt hiszem, A fegyvertelen katonában csupán ez az egy ambivalencia zavart, egyébként gond nélkül át tudtam adni magam az ausztrál fenegyerek pofonegyszerű, látványorientált, háborús kalandfilmjének. Ami mondjuk nem meglepő, mert Gibson pokolian jó és kiforrott mesélő: ötödjére mondja fel a rendíthetetlen hitű kívülálló történetét a rá jellemző gyermekded szentimentalizmussal és kreatív véreskezűséggel.
A fegyvertelen katona szerkezetileg két élesen elkülönülő részből áll, melyeket Mel Gibson úgy rendez meg, hogy a két kedvenc témáját, a megingathatatlan hitű outsider szenvedéstörténetét és az erőszak esztétikumát tárgyalhassa ki. A film első fele hivatott felskiccelni, miként alakul ki Desmond vallásos meggyőződése és orvostudományi érdeklődése, illetve hogy miképpen teszi ezt a furcsa szerzetet próbára az emberölésre kiképző hadsereg és az alkoholproblémákkal küzdő, első világháborút megjárt édesapa.
Gibson stílusát gyakorta nehéz megkülönböztetni a hallmarki családi drámák szintjétől,
de banális párbeszédeivel együtt is újra sikerült szerethetővé tennie figuráit. A beiktatott szerelmi történet bájos, a humor is működik, és találó a casting. A tenyérbe mászó Andrew Garfieldra tökéletesen passzol Doss különc alakja, Vince Vaughn pedig meglepően emberi kiképzőőrmester. Egyedül csak Hugo Weaving szorong az erőszakos apa bőrében – igaz, a botrányai után Hollywood megbocsátására váró Mel Gibson alteregójának lenni meglehetősen kényes szerepvállalás.
A film második fele már a terepen való próbatételt mutatja be, és míg a felvezetés érezhetően csak ujjgyakorlat volt Gibson számára, a háború kérdéses esztétikuma valóban beindította az ausztrál fantáziáját. Mert mindegy, hogy a szabadságról, a szenvedés általi megváltásról vagy a civilizáltságról szeretne hangzatos gondolatokat megfogalmazni, őt valójában a kreatív vérontás és a kaszkadőrhasználat lehetősége hozza lázba. A passió a naturalizmusa miatt kavart botrányt, A rettenthetetlen legkidolgozottabb jelenete a végtagszabdalós-szemkivájós stirlingi csata, az Apocalypto legmonumentálisabb pillanata pedig a zikkuratról legördülő fejek látványa. Képzelhetitek, hogy milyen erőszakorgiát csapott a Fűrészfok gerinc bevételének levezénylésekor Mel Gibson!
A fegyvertelen katonában ráadásul a háború csak részben pokol, másik oldalról inkább kalandjáték. Földön heverő kiontott belek, robbanástól leszakadt végtagok, patkányfalta holttestek, lassított felvételben lángoló/repülő katonák és – nem viccelek! – néhány jump scare képviseli a második világégés borzalmát, és ezek a kendőzetlen mozzanatok be is rántanak a hadszíntérre, ám csakhamar a kreatívabbnál kreatívabb halálnemek kötik le a figyelmet. A váratlan fejlövések közelképeitől még fel sem ocsúdtam, mikor látom, hogy egy amerikai tiszt egy japán katonát gáncsol rá egy élesített gránátra a bombatölcsérben. A küldetésdramaturgia és a speciális felcseri szemszög miatt pedig olykor úgy éreztem magam, mint egy háborús számítógépes játékban: a cél, hogy egy japán bunker megszerzése vagy éppen elvesztése után minél több sebesült katonát szedj össze a csatamezőről.
Ezért is meglepő, hogy sok kritikusa Stanley Kubrick Acéllövedékéhez próbálja hasonlítani, holott A fegyvertelen katona különleges főhőse ellenére sem háborúellenes mozi. Az ausztrál rendező a John Woo-ra emlékeztető erőszak-esztétika és érzelemvilág jegyében vezényelt, és háborús dráma helyett kalandfilmet készített, hogy közérthetően állíthasson emléket egy újabb amerikai hősnek, aki erősítheti egy teljesítménykényszeres nemzet hazafias szellemét. Lelkiismereti és szólásszabadságom tudatában mégis kimondom: én szerettem ezt a filmet!
