Noha az Életrevalók Bryan Cranston és Kevin Hart nevével fémjelzett verziója nem egy tucat-remake, angol nyelvű megfilmesítése mégsem mondható szükségszerű lépésnek. A már majd’ tíz éve berobbanó, francia eredeti frissességét nem tudja utolérni, azonban még így is felkínál egy kevés új értelmezési lehetőséget.
Közhelyszerű vélekedés, hogy az elmúlt években elharapódzott amerikai remake-ek egyetlen oka, hogy a tengerentúlon nem szeretnek feliratokat olvasni. Minden vicc egy kicsit szeret belebökni a másikba, és a legtöbbnek van egy kis igazságalapja is. Az elmúlt évek irányvonalai A tetovált lány pillanatok alatt megérkező új verziójától az új „deténylegminekvan” Az oroszlánkirályig tartanak – hát miért pont az az Életrevalók maradna ki, ami hülyére nyerte magát az akkori francia box office versenyben?!
Neil Burger filmjét végül a 2017-es torontói filmfesztiválon mutatták be, hogy másfél év után idén januárban kerüljön sok helyütt mozikba. Kivéve többek között az eredetit adó Franciaország, ahol a remake csak online felületen vált elérhetővé.
Az igaz történeten nyugvó alaphelyzet persze visszaköszön: egy tehetős, mégis magatehetetlen – micsoda ellentmondás –, művelt, fehér férfi (Bryan Cranston) mellé egy munkanélküli, szegény fekete (Kevin Hart) szegődik ápolónak, vagy úgyis mondhatnánk: 24 órás személyi asszisztensnek. Így értelemszerűen a két ember egymástól merőben különböző személyisége adja a film drámai feszültségét és humorforrását. És ezzel talán még nem is lenne semmi probléma, ha a cselekmény menete nem másolná több ízben is a gegek szintjéig az eredetit. A már ismerős jeleneteket ráadásul vagy rosszabbul kivitelezik az alkotók, vagy egyszerűen elveszejtik belőlük a varázst. Az éjszaka álmatlanul kóborló páros időrendet is felkavaró jelenete például az amerikai verzióban kevésbé tud hangulatot teremteni,
a fekete férfi operai jelenléte vagy az emlékezetes borotválós szituáció pedig egyszerűen nem tud önfeledté válni.
Ugyanakkor azt sem szabad elhallgatni, hogy Bryan Cranston és Kevin Hart kettősének története egy picit másról szól, mint a francia eredetié. Neil Burger rendező – igaz, csak szőrmentén – például hangsúlyosabban foglalkozik a külvárosi fekete családok reménytelen életpályájával. Az itteni ápoló családos ember, akinek házassága a pénztelenség és az alternatív, illegális pénzkereseti lehetőségek miatt töredezik. A karakter árnyalását pedig mindenképpen jó ötletnek tartom, a New York-i viszonyokra alkalmazott változás még érdekes is lehetne, csakhogy a forgatókönyv a témára jellemző sztereotip megjelenítésre épül.
Ugyancsak lényeges eltérés a két film között, hogy a siklórepülés szabadságot jelképező motívuma most átitatódik a gyászérzettel is: a kerekesszékbe kényszerült férfi az extrém sportnak és saját kockázatkedvelő személyiségének köszönhetően vesztette el feleségét. És most nem elég, hogy ágya fölött is egy nyomasztó madár-installáció terebélyesedik, de még álmaiból is az egykori baleset emléke riasztja fel. A szájbarágósnak tűnő szimbolika pedig szépen beérik a tetőpontra, hiszen az újbóli siklórepülés összetettebb értelmezési lehetőségekkel is gazdagítja.
Amiben még mindenképpen erősített az amerikai verzió, az Philip életminőségének javítása.
Közhelyes, mégis drámával teli gondolat: mit ér, hogy az ember bankszámlája roskadozik, ha közben boldogtalan? A „nem vehető meg minden pénzen” életbölcsességet következetesen artikulálja a film, és Dell fokozatosan hozza ki társából azt a pluszt, amitől élete tényleg helyére kerül, harmonikus lesz. Ráadásul a plátói levélszerelem epizódját is úgy gondolták újra az alkotók, hogy az anyagiakkal kapcsolatos tanulságot aláhúzza.
A végeredmény azonban mégis az eredeti alatt végez. A színészi alakítások a francia verzióban jobbak, elevenebbek. Bryan Cranston és Kevin Hart között nem igazán működik a kémia, a titkárnői szerepben feltűnő Nicole Kidman pedig elsőfilmes epizodistának tűnik. A varázstalan színészi eszköztár pedig azt eredményezi, hogy összességében a kölcsönös gyógyítási folyamat is kiforrottabban működött az eredeti verzióban. Az igazán humoros pillanatok – mint mondjuk a rendőri felvezetéssel kórházba érkező autó vagy a drága pénzen megvásárolt amatőr festmény – pedig másodjára már nem tudnak nagyot szólni. És noha valódi újítások is fellelhetők a remake-ben, ezek egy egész önálló filmhez nem elegendők.
