Fókuszban Kritika

Mikor csődöt mond a C-vitamin – Eli

A Netflixen megjelent Eli című horrorfilm megmutatja, hogy kell másfél órán keresztül gyereket kínozni úgy, hogy a nézőn a teljes érdektelenség legyen úrrá.

A fehér köpeny tisztelete többszörösen bizonyított a szociálpszichológia területén. Könnyebben győz meg minket olyasvalaki, aki steril labori öltözetet visel, és a neve előtt ott szerepel a „D” és az „R” – már amennyiben orvos az illető és nem jogász, ugyanis ott az ellenkezője valószínűbb. A tekintélyszemély már öltözetével és előtagjával képes szaktudást demonstrálni, és emiatt alávetjük magunkat és engedünk a rábeszélésnek, még akkor is, ha a saját egészségünkről van szó.

A fenti helyzetet jól képes kihasználni a horror műfaja. Gondolhatunk akár Roman Polanski klasszikusára, a Rosemary gyermekére, ahol permanens rosszullétbe hajszolják ártatlan főszereplőnket. Állapotának minden újabb romlását igazolják egy újabb gyógyszerrel, mígnem felmerülnek az igazi szándékok. A tekintélyszemély noszogatásából származó paranoia-thriller vonala viszont az Eli című filmben is horrorra vált, amint megjelenik a paranormális.

Eli (Charlie Shotwell) ugyanis rendkívül beteg. Szegény tíz év körüli kisfiú elszigetelve éli az életét, és leegyszerűsítően azt mondják róla, „allergiás a világra”. A buborék srác komolyan vett változata előtt azonban megoldás nyílik a titokzatos Dr. Horn (Lili Taylor) személyében. Az orvos a semmi közepén lévő rezidenciájába invitálja meg Elit és szüleit (Kelly Reilly és Max Martini), hogy mindössze három beható kezeléssel rendbe hozza a fiú életét.

Felcsillan tehát a remény, nemcsak Eli, de a néző számára is, hogy nem egy hagyományos, unalomig ismert horrorfilmet láthat. A Sinister 2.-t is rendező Ciarán Foy ugyanis a film elején csupán az orvosi beavatkozásokkal járó félelembe vezet be minket. Mintha Az ördögűző első óráját reprodukálnák:

hidegrázós, hűvös műszerek, injekciós tűk, szíjak és aneszteziológia – ezek a valósághoz tartozó elemek jelentik a legkorábbi parákat.

Egy kisfiú perspektívájából ugyanis az orvos közel sem megbízhatóbb egy törődő szülőnél, így a bizalmatlanság szinte egyből kézzel fogható. És ezen az sem segít, mikor fúróval esnek Eli koponyájának.

A realitásból táplálkozó, kézzel fogható szorongás eleinte egy valósabb és átélhetőbb horrorélményt kínál. Az „öröm” azonban nem tart sokáig, Eli ugyanis elkezd szellemeket látni, akik szokás szerint tükörképeken és árnyékokon keresztül ijesztgetnek. Nem tudjuk, mit akarnak, csak szüntelenül zaklatják hősünket, akinek panaszait persze senki sem hiszi el körülötte. Túlságosan hamar ábrándít ki a film minket: a kezdeti elegáns bizarrság után vissza-visszatérünk a horrorklisékhez, a nyikorgó ajtókhoz, a sötét folyosókon sétáláshoz és a jumpscare-ekhez. Az olcsó trükkök tárházává válik az Eli, és emiatt válik feszültségkeltés szempontjából hatástalanná – mintha nem lenne ebben a műfajban több, amit ki lehetne találni.

Ciarán Foy tucathorrort rendezett, de legalább a találgatást fenn tudta tartani.

Akinek nem lesz korán egyértelmű az Eli végkifejlete, az jól tud szórakozni a filmen. A rejtély ugyanis fenntartja az érdeklődést, mert sok kérdésünkre az alkotók nagyon lassan csepegtetnek válaszokat. Eleve nem igazán érthető, Eli betegsége meddig terjed, és ha konspiráció történik, a szülők is részei-e az összeesküvésnek. Vagy csupán a fiú gyógyszerkezelésének eredménye a hallucináció és az ablakon rendre gyanúsan beköszönő tinilány (Sadie Sink – Stranger Things).

Ciarán Foy játszik kicsit az empátiánkkal: szeretnénk hinni Elinak – hiába a korlátolt képességű színészgyerek –, de közben sejthető, hogy talán vele sem kóser minden. Ezt a fajta kellemes bizonytalanságot azonban egy olyan konklúzió oldja fel, mely bár önmagában többnyire működik, és újraértelmezi az addig látottakat, de végtelenül banális ötlet, főleg hogy a Rosemary gyermeke képében hasonló történetet már ’68-ban láthattunk.

A srác hangos üvöltözései, a szülők és az orvosok sorozatos csillapítgatása és a szellemek hébe-hóba felbukkanásai azonban ugyanazt az egysíkú formulát követik, mint korunk plázahorrorjai. Képtelen kilépni ebből az Eli, bár nem is látszik rajta, hogy szeretne. Elvan a saját bugyrában, tudja magáról, hogy csak egyszer használatos horror, amit a Netflixen az unalmában böngésző néző majd kiválaszt egy üres szombat estére. Ez a műfaj többet érdemel a paneleknél, ám az ilyen alkotások horgonyként gátolják a zsáner fejlődését.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Ráadás és Moziban rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek – az igényes blockbusterek mellett.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..