Molly példaértékű amerikai hős – Aaron Sorkin didaktikusan magyarázza az Elit játszmában két és fél órán át. A lényeg viszont megmarad a részletekben, a felszín pedig csak egy közepes sportfilmet kínál.
Európában azt kérdezi a filmművészet: hol rontottuk el? Nemcsak a franciák köldöknézegetők, ahogy azt állandóan megkapják, a vén kontinens drámái, de még a szatírák is ezt kérdezik – itt van például A négyzet. Amerikában viszont az a kérdés: hogyan állunk talpra? A sikert és a kudarcot teljesen másképp értelmezik a tengerentúlon. A Viszkis története jól illusztrálja a tézist: Ambrus Attila más rendező kezei között népmesei hős lehetett volna, a magyar-amerikai Antal Nimród tolmácsolásában viszont igazi hollywoodi figurává vált.
Az Elit játszma ilyen értelemben ízig-vérig amerikai történet. Molly Bloom (Jessica Chastain) húszéves korában síbalesetet szenved, ami miatt le kell mondania az olimpiai versenyzésről örökre. De Molly talpra áll, Los Angelesbe költözik, ahol kapcsolatba kerül egy titkos és nagyon elit pókertársasággal. Nem sokkal később már saját maga szervezi New York, de talán a világ legmenőbb privát pókerpartijait, mígnem vádat emelnek ellene a maffiával való üzletelés miatt.
A film fókuszában látszólag a pókerezés áll. Hihetetlenül feszült játszmákat mutat be, éjszakákat, ahol szélsebesen válik valakiből király, majd koldus. Molly azonban kívülálló, sosem játszik, és részben pont emiatt, az ő szemén keresztül hitelesen ábrázolják a kisember számára elérhetetlen meccsek külsőségeit és feszültségeit – mindent egybevetve ez az Elit játszma legnagyobb erénye. A nézőpontbeli különbség miatt jobb, mint a szinte önálló zsánert alkotó pókerfilmek zöme, legyen szó a 21 – Las Vegas ostromáról vagy a Pókerarcokról.
A sportfilmek eszközeit a rendező, Aaron Sorkin átülteti a főhős meggazdagodására, és a párhuzam remekül működik. Molly története éppen a sportoló múltja miatt képez kiváló alapot. A nő (sport)teljesítménye a felhalmozott vagyon, illetve az, hogy beférkőzik a magyar címben említett elit közé.
Mégis az Elit játszma egy felejthető film vajmi kevés emlékezetes jelenettel. Jogosan merülhet fel sokakban a kérdés: vajon szükség volt a hosszú játékidőre ehhez a történethez?
A probléma az, hogy látszólag a rendezőt sem a pókerezés, sem a gazdagodás nem izgatja. Utóbbi különösen szembetűnő, hiszen kimerül abban, hogy a hibátlan testű Jessica Chastaint elegánsan kurvás ruhákban mutogatja, már-már öncélúan. Aaron Sorkin első rendezése az Elit játszma, ennek ellenére nem tapasztalatlan alkotó, sőt. Ő talán a leghíresebb kortárs forgatókönyvíró. Azért lehet az, mert íróként képes volt érvényesíteni sajátos szerzői jegyeit, úgymint a hosszú, de rendkívül pörgő párbeszédek, amelyek rendre a társadalom és a politika legnagyobb kérdéseiről szólnak. Stílusát Az elnök embereiben csiszolta tökéletesre, később ezt fitogtatta Mark Zuckerberg és Steve Jobs történeteinél A közösségi hálóban és a Steve Jobsban.
Összességében az Elit játszma tanulsága az, hogy Sorkinnak meg kellett volna maradnia a forgatókönyvírásnál. A film a részleteiben ugyanis számtalan értéket hordoz magán, miközben a filmes megvalósítás sokszor teljesen felülírja azt. Öröm látni azt, ahogy Molly a férfiakhoz viszonyul, kár, hogy közben egy elitprosti szintjén öltözködik. Mindig is szerettem azt, ahogy a rendező a család szerepét kezeli (lásd: Steve Jobs), a filmben mégis a Szilveszter éjjel vagy más Gerry Marshall-film színvonalát idézi az apa-lánya között lezajló beszélgetés. Pedig az apafigura (Kevin Costner alakításában) vagy épp az ügyvéd (Idris Elba) remek karakterek, akik épp a szokásos hollywoodi kliséket kezdik ki.
Sorkin a pergő dialógusok látványos szerzői jegyén túl a világlátásáról is ismert – ez leginkább a karakterekben domborodik ki. Mélységesen demokrata meggyőződésű alkotó, nála talán csak Steven Spielberg nagyobb.
Legalább olyan határozott elképzelése van a világ helyes rendjéről, mint a politikai értelemben vele ellentétes oldalon álló Clint Eastwoodnak.
Az Elit játszmán tökéletesen megmutatkozik a különbség. Eastwood hősei teljesen mások, mint Molly: a tettük teszi naggyá őket (Sully – Csoda a Hudson folyón), vagy épp abba rokkannak bele (Amerikai mesterlövész). Különösen a kései Spielbergnél viszont a főhősök moralizálnak (Kémek hídja), eltévelyednek, majd jó útra térnek (Kapj el, ha tudsz), utóéletük sokszor legalább annyira fontos, mint maguk a tetteik (München). Sorkin ebbe a mezőnybe lövi be a filmjét: egy viszonylag talán ismert átlagember felemelkedését és bukását meséli el.
Csakhogy az amerikai mozi nagyjaival szemben Sorkin első saját rendezésében hatalmas hibát követ el: főhősét tökéletesnek ábrázolja. Molly már-már makulátlan karakter, bevallott bűneit (drogozás, jutalék a szerencsejátékokból) a rendező eltusolja, miközben erényeit, mint a hűség, az intelligencia, az erkölcsi tartás, piedesztálra emeli. Csakhogy ezáltal a rá olyannyira jellemző moralizálás súlytalan, a kisemberi nézőpont megbillen, az azonosulás lehetősége teljesen elvész. Így nagyon nehéz együtt érezni a nővel, nem is tudtam igazán izgulni érte. Arról nem is beszélve, milyen messze van ez az ábrázolásmód Martin Scorsese progresszív tanmeséjétől, A Wall Street farkasától. Pedig a lehetőség meglett volna arra, hogy hasonló legyen. Nem tudok mást mondani, csak azt, hogy a suszter maradjon a kaptafánál.
