Kritika

Elkésett forradalmár – Rumnapló

the-rum-diary-movie-1024x768-789162Volare oh oh,
Cantare oh oh oh oh,
Lets fly way up to the clouds,
Away from the maddening crowds!

                                 – Dean Martin –

Ez a néhány sor és az ehhez fűződő dallam egészen biztosan minden nézőben megragad majd. Akár csak a lágy, könnyed kameramozgás, mely a művészet egy másik nyelvén, az alatta megelevenedő képeket változtatja harmóniává. A piros repűlőgép hangtalan száll Puerto Rico felett, és írja be magát az emlékeinkbe. A súlytalan, álomszerű suhanás azonban nem bírja sokkal tovább az expozíciónál és a történet lassancskán fullasztó, keserédes zuhanásba kezd.

A film

Hunter S. Thompson neve és a valószínűleg sokak által ismert korábbi filmes adaptációk (Ahol a bölény dübörög, 1980, Félelem és reszketés Las Vegasban, 1998) inkább kultikus, mint anyagi sikere szinte garancia volt arra, hogy egy különleges film szülessen. Az írólegenda ellentmondásos, kalandokkal teli, izgalmas élete egyértelműen életképes a film médiumában is, a stílus azonban amellyel mindezt papírra vetette, nem a könnyen adaptálható alkotások közé sorolja műveit. A csapongó elbeszélés a film közegében nehezítheti a befogadást. Történeteiben a szexualitás, a romantika, a humor és a cinikus, anarchista-nihilista hangulat fanyarul keveredik a meggondolatlanságokból és mámorból fakadó abszurd szituációkkal. Mindez képekbe komponálva talán nem mindenki számára jelent szórakozást, mégis azt hiszem, hogy a művészek öntipró, de aligha unalmas élete mindig rejt valamit magában a szabadság fájdalmasan édes érzéséből.

The-Rum-Diary-DI-DI-to-L8

Persze a szabadságot feles poharakban mérni kissé degradáló lehet, hősünk mégis valamiféle bizarr véletlenekre épülő életet él, amelyben legtöbbször hibái és rossz választásai viszik előre. A könnyű, nem ritkán bűnös utat járja, de az elhibázott döntésekből végül mindig valami jó születik. Olyan, amit átélve, ha nem is többnek, de kétségkívül mókásabbnak látja a világot. Paul Kemp (Johnny Depp) – Thompson alteregója – Puerto Rico könny, izzadtság és alkohol áztatta vidékére menekül a nagyváros zaja és az írói válság elől. A paradicsom helyett azonban csak néhány lecsúszott újságírót, egy vergődő napilapot és elnyomott, dühös őslakosokat ismer meg. Céltalan sodródás közben mégis találkozik a Nővel, Chenaultval (Amber Heard), és minthogy véletlenek nem léteznek a titokzatos hölgy férje természetesen a helyi nagykutya telekspekuláns, Sanderson (Aaron Eckhart).

Bruce Robinson alkotása filmnyelvileg is izgalmas. A hatvanas évek atmoszférája és Puerto Rico egzotikus bája, tökéletes párosítás. Az operatőr munkájára sem lehet panasz a színek és a kompozíciók hangulatosak. A történet meghökkentő pillanataiban nemcsak a zenei aláfestéssel, de a képi világgal is mesél nekünk. A színészek hitelesek. Johnny Depp nem akart Raoul Duke, sem Jack Sparrow lenni, Johnny Depp Paul Kemp volt. A mellékszerepekre sem lehet panasz, az újdonsült bajtárs Bob Sala figuráját remekül játsza el Michael Rispoli. A végzet asszonya vadítóan szexi, Aaron Eckhart pedig tenyérbemászóan manipulatív és arrogáns. A dialógok, akárcsak átvitt értelemben az események, a lírai magasságokból hamar váltanak át puritán prózába. A hősök bódult, szerencsétlen bukdácsolásait viszont jól ellenpontozza a humor, a film pedig végig szórakoztató marad. Kemp morálisan többször is elbukik, de végül újra hinni kezd a tinta erejében.

A lemez (Kiss Tamás)

A Rumnapló kapcsán az a furcsa helyzet állt elő, hogy a film bemutatásán igyekvő kritikus és a lemez ajánlásán dolgozó szerkesztő más-más véleménnyel van jelen mozgóképi alkotásról. Jómagam, a regény lelkes rajongójaként úgy látom, hogy Bruce Robinson adaptációja a megidézés helyett pusztán kizsákmányolja mind a regényt, mind Hunter S. Thompson személyét – erről bővebben a könyvről írt cikkemben olvashattok. Éppen emiatt magukat az extrákat értékesebb daraboknak tartom a kész nagyjátékfilmnél, ugyanis A nyomdafesték és a harag hangja című werkfilm mellett egy dokumentumjellegű munka is helyett kapott a lemezen, amely a film és a könyv kapcsolatairól, illetve háttértörténetükről értekezik.

Varga Gergő

2011-ben végeztem az ELTE Filmtudomány mesterképzésén, amit három szabadon bölcselkedő év előzött meg. Mindig is humán beállítottságúnak tartottam magam, de eleinte inkább az irodalom, mintsem a film vonzott. Első maradandó filmes élményeimet nem tudom olyan nagyságokhoz kötni, mint Bergman, Truffaut vagy Tarr Béla, sokkal inkább egy másik legenda, Jackie Chan akrobatikus mozdulatai derengnek fel. Egyetemi éveim alatt elképesztő iramban és mennyiségben szívtam magamba a nagy korszakok és a figyelemfelkeltő kortárs filmeket. Csillagjegyemhez hűen pedig mindenben megtaláltam az érdeklődésem. Több, mint egy éve írok a „'tekercsnek”, a szerkesztőség tagjai szemtanúi lehettek első publicisztikai lépéseimnek, és jó anyák és apák módjára noszogattak a helyes irány felé.

Filmek: Király Jenő kurzusai és írásai óta gyakorlatilag minden műfajban találok filozófai mélységet, mégis inkább a lelki vívódásokat kedvelem, mintsem a fizikai szenvedést. A horror így tehát kívül kell, hogy essen a rajongási zónán, bár a CGI technológiák előtti filmek maszkmesterei mindig is kivívták a tiszteletemet. A Távol-Keletről több alkotás is megérintett Ki-duk Kim gyakorlatilag bármelyik filmkölteménye, Chan-wook Park agresszív, brutális, mégis káprázatos thrillerjei. John Woo otthon és később az USA-ban rendezett akciómozijai. De a magyar filmgyártás Latabárja legalább annyira képes megnevettetni, mint az állati nyomozó Jim Carrey-je. A hatvanas-hetvenes évek magyar filmművészete pedig elképesztő műveket termelt ki!

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés