A producerből rendezővé (és forgatókönyvíróvá) avanzsált Robin Bissel első dirigálását nem bízta a véletlenre: az Ellenségek legjobbika egy felemelő emberjogi győzedelmet mesél el minden idők egyik legjobb karakterszínésze és az Empire erősen elmaszkírozott sztárja segítségével.
Amióta film létezik, a Ku-Klux-Klan állandó szereplője. Ma már mint a rasszizmus szinonimája jelenik meg a terrorszervezet, de 1915-ben, a mozgókép hajnalán, D. W. Griffith az Egy nemzet születése című megosztó klasszikusában tagjait még mint az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb hőseit éltette.
A sors fintora, hogy az akkorra már épp eltűnőben lévő Klannak pont ez a film adott nemcsak új lendületet, de máig használatos szimbólumokat is.
A társaságról legutóbb Spike Lee készített rendkívül erős üzenetű, a napi politikával párhuzamot vonó filmet: a Csuklyások (BlacKkKlansman) nem véletlenül távozott a legjobb adaptált forgatókönyv Oscarjával a 2019-es átadóról. Oscar bácsi az utóbbi években amúgy előszeretettel díjazott „fekete-filmeket”. A 2010-es években Spike Lee alkotása mellett olyan művek premizálásával kompenzált az erősen WASP többségű Akadémia, mint a 12 év rabszolgaság, a Holdfény vagy a Zöld könyv.
Az Ellenségek legjobbika azonban nem ezekkel, sőt még csak nem is a Klan-tagokat fekete-fehéren, sőt már-már karikaturisztikusan gonosznak ábrázoló Csuklyásokkal mutat párhuzamot; sokkal erősebben kapcsolódik olyan filmekhez, mint a Skin és A számolás joga.
Az Osha Gray Davidson The Best of Enemies: Race and Redemption in the New South című művén alapuló Ellenségek legjobbika egy polgárjogi aktivista, Ann Atwater (az óriási kufferral és lökhárítókkal „felszerelt” Taraji P. Henson) és egy Ku-Klux-Klan vezér, C. P. Ellis (Sam Rockwell) kényszerű közös munkájának története. Amikor Durhamben leég egy fekete iskola, a fehérek nem akarják, hogy gyerekeik együtt tanuljanak az afroamerikaiakkal, akik ezért pert indítanak. A megoldást egy tíznapos békéltető tárgyalás látszik elhozni, ahol Atwater és Ellis a két ellentétes tábor képviselője. A tíz nap során mindkettejüknek van módja, hogy meglássa az embert a másikban. Már itt látszik, hogy az Ellenségek legjobbika nem törekszik a Csuklyások politikai állásfoglalására, sokkal inkább olyan hiánypótlónak szánt mű akar lenni, mely befedi az árkokat a két fél között és empátiával fordul minden szereplő felé.
Ellis lelki fejlődése ugyanaz az út, amelyen a Skin Bryonja is végigmegy korunk Angliájában:
addig, amíg az ellenség egy arctalan fekete/sárga/meleg tömeg, könnyű gyűlölni. Akkor azonban, amikor felsejlik, hogy ugyanazok a kihívásai, ugyanazok a fájdalmai, ugyanazok a félelmei, mint nekünk, már nem lehet vele nem azonosulni.
Bryon Daryle Lamont Jenkins, a One People’s Project alapítója személyében ismeri meg a másik oldalt – Ellis pedig a tíznapos kényszerű „együttélés” során fedezi fel, hogy mindazok, akiktől félt és akiket alsóbbrendűnek gondolt, önzetlenek, nagylelkűek és közel sem olyan félelmetesek. Ez talán a film legpozitívabb része: ahogy Ellisen keresztül megmutatja, hogy a Klan tagjai is csak emberek, akiket a családjaiért való aggódás sodort a rasszizmus felé – ebben is közösséget mutat a Skinnel, ahol a neonáci eszméket békés családi ebédek mellett osztják meg a szereplők egymással.
Az alapvető üzenet tehát azonos, de amíg Guy Nattiv mindezt egy kifejezetten eredeti úton meséli el, Robin Bissel csak sablonok segítségével illusztrál. A film elején az alkotók jól látható helyekre helyezik el a feldobott labdákat (a szellemileg sérült gyerek, a bizottságba beválasztott törékeny szőke, a Vietnámban feketékkel az oldalán harcoló boltos), amiket aztán a nagykönyvben megírt időben és módon csapnak le. Az alkotók a főhősöket elnagyolt vonalakkal rajzolják fel, és motivációjuk is szögegyszerű ok-okozati törvényszerűségeket követ.
A cselekmény kibomlása sokban hasonlít Henson egyik korábbi filmjére, A számolás jogára is,
most azonban az elnyomott szereplők a tanulás jogáért küzdenek. Míg az utóbbi évek egyik leginspirálóbb igaz története a NASA-ban dolgozó afroamerikai nőkről olyan szépen, olyan elegánsan, mindenfajta szájbarágás nélkül, apró gesztusokon és rezdüléseken keresztül mutatta be az enyhülés folyamatát, addig Bissel nem sok eredeti gondolatot hordozó filmje sok területen tűnik mellette elefántnak egy porcelánboltban. Amíg A számolás joga képes olyan képeken keresztül kommunikálni, mint egy kisasztalon a feketéknek szánt elkülönített kávé, addig az Ellenségek legjobbika a szereplők legfájóbb pontjainak arcunkba tolásával fejezi ki ugyanazt az üzenetet.
Az Ellenségek legjobbika nem kifejezetten rossz film, sőt, a maga nemében tisztességes iparos munka – látszik, hogy Bisselt a legjobb szándék vezérelte, ismeri a receptet is és azt mindenféle variálás nélkül követi is. Rockwell erősen merít a Három óriásplakát Ebbing határában felépített karakteréből, Henson pedig meggyőzően hozza a nagyszájú tramplit, akinek azonban aranyból van a szíve. Atwood karaktere jutalomjáték lehetett volna Hensonnak – méghozzá erősen díjkompatibilisre építve. Az elmaszkírozás, az affektálás, az egyértelműen irányított karakterfejlődés mind-mind olyan jellemzők, amikről tudni, hogy szeretik az ítészek, a karakter valódi mélységei nélkül azonban ez mégsem volt elég egyetlen jelölésre sem.
Ennek ellenére azok számára, akik nem ismerik a témában készített filmeket, el tudom képzelni, hogy az Ellenségek legjobbika kielégítő szórakozás – az előzmények ismeretében azonban bennem csak utánérzéseket keltett.
A film az HBO GO-n elérhető február 9-től.
