Akire a Good Will Hunting is épült: Ramanujan históriája, Az ember, aki ismerte a végtelent a mester-tanítvány kapcsolatok egyik alaptörténete.
1914-ben egy ismeretlen indiai férfi érkezett Cambridge-be. Srinivasa Ramanujan (magyar átírásban: Srínivásza Rámánudzsan) képes volt fejben gyököt vonni milliós számokból, rendszeres matematikai oktatás híján feltalálta saját aritmetikai rendszereit, de ami sokkal fontosabb volt ezeknél a mutatványoknál: olyan megoldásai és sejtései voltak, amik áttöréseket ígértek – és néhol teljesen új területeket – a kor számelméletében.
Ramanujant egy brit matematikus, G. H. Hardy vette szárnyai alá. Kapcsolatuk csakugyan filmre való. Mert bár a brit birodalom tette lehetővé Ramanujan felismerését, ugyanebben a birodalomban bőven tenyésztek a durva előítéletek, a merev társadalmi formák, a lenézés a sötétebb bőr iránt. És az egyéni szenvedés más forrásai a szegény, vegetáriánus, napfényhez szokott, gyenge egészségű, családjától elválasztott Ramanujan számára.
Matthew Brown életrajzi jellegű filmjében Dev Patel (Gettómilliomos) alakítja az indiai matematikust, brit mentorát pedig Jeremy Irons. Az ember, aki ismerte a végtelent (The Man Who Knew Infinity) címe Ramanujan egy jellemzéséből származik: „minden pozitív egész az ő személyes barátja volt”, mondta róla Hardy. Az igen hagyományos felfogású, lassú sodrású, szépen fényképezett életrajzi művet a benne ábrázolt ellentétek teszik érdekessé.
A film számos ellentétpárral dolgozik. Ilyen az élet Indiában (napfény és hőség, szegénység, intim kapcsolatok), az élet Angliában (eső és hideg, jólét, formális kapcsolatok). Ilyen Ramanujan mély vallásossága és Hardy szintúgy mély ateizmusa. Az indiai férfi az intuícióban hisz, Hardy a módszeres szigorban; Ramanujan élete lángoló cél – Isten gondolatainak kifejezése az egyenletekkel –, Hardy saját bizonytalanságát rendíthetetlen külsejével leplezi. Ramanujan a film első pillanatától érezhetően a tragédia felé tart. Hardy kőszikla: nem tart semerre.
A mentor és a tanítvány így dinamikus kettőst alkot. Ez a dinamika a film értelme. Hardy és Ramanujan a történelem egyik emblematikus párosa; ahogy Arisztotelész és Nagy Sándor viszonyával szokták ábrázolni az uralkodó és bölcs tanítója alaptörténetét, úgy ők ketten adják a mesterén túlnövő tanítvány alaphelyzetét. (A Good Will Huntingban Robin Williamst azzal győzködik: Matt Damon „olyan, mint Srinivasa Ramanujan”.) Minden másodlagos e viszonyhoz képest: mind a gyengécske mellékszál az első világháborúval, mind a sokkal komolyabb mellékszál Ramanujan hosszan tűrő feleségével és intrikus anyjával. Onnantól, hogy megérkezik Angliába – és ez nem tart sokáig a film elején –, Ramanujan és Hardy személyes kapcsolatának történetévé változik az addig egyfókuszú életrajznak tűnő film.
Így aztán természetesen Dev Patel és Jeremy Irons játékán múlik minden: és micsoda sikert aratnak! Igaz, nem játszanak különösebben bonyolult karaktert, de azt érezhető örömmel teszik. Ramanujan szerény és alázatos, ám intellektuális képességeibe vetett bizalmában megingathatatlan. Egy jelenetben rámutatnak egy számítási hibájára: a mélyről jövő, sértett tagadás és düh, egyúttal a kényszeresen alázatos beszéd és testbeszéd konfliktusa Patel karrierjének egyik legszebb pillanatát adja. Hardy a cinikus világlátást és a párkapcsolatra, barátságra való teljes képtelenséget ötvözi jóindulattal és elvhűséggel: Jeremy Irons egy szándékosan igen visszafogott viselkedésű angol úriembert tölt meg melegséggel, és az a néhány pillanat, ahol ő kényszeríti magát megnyílásra, méltó párja Patel elevenebb játékának.
A film megenged magának némi szerzői szabadságot. A valóságban Hardy csak tíz, Littlewood csak két évvel volt idősebb Ramanujannál; a filmben generációs különbség látszódik. A valóságban a felnőtt Ramanujanhoz tízéves kislányként adták hozzá feleségét. És a valóságban nem bombázta semmiféle Zeppelin Cambridge-et, az ördögbe; mit keres egy ennyire kilógó jelenet egy szép, harmonikus és nyugodt filmben? De mert a lényeg, a mester-tanítvány viszony remekül működik, ez mind kevéssé érdekes.
Egyet hiányolok csak a filmből: olyannyira a két főszereplő párkapcsolatára összpontosít, hogy veszni hagy minden más lehetséges témát. Ramanujan vallásos tudomány-megközelítése és vad intellektusa alig kap említést. Hardy ateista módszeressége is csak karakter-vonás, kifejtve nincs. És a legnagyobb fájdalom: maga a matematika is eltűnik a háttérben.
Ez a film szólhatott volna – fő témája mellett – a tiszta matematika, átvittebb értelemben a kutatás, az intellektuális erőfeszítés, a tudás iránti odaadás szépségéről is; Ramanujan élete a valóságban erről szólt, ő ezért adott fel mindent és vállalta az éhezést vagy épp a szociális számkivetettséget is sokszor. Hardy volt az, aki számára kettőjük kapcsolata sokat jelentett – élete legnagyobb eredménye ez volt, felelte habozás nélkül egy kérdésre, jóval később. A film tehát Hardy narratívája. Egyáltalán – a film narratíva; racionális, nyugati megközelítés. Ramanujan számára idegen lenne.
És mivel Az ember, aki ismerte a végtelent messze nem olyan drámai, mint például a Good Will Hunting, nem is celeb a főszereplője, mint Hawking A mindenség elméletében, az a világháborús feszültség is hiányzik belőle, ami a Turingről szóló Kódjátszmát működtette, és az ókori Alexandria véres politikai játszmáihoz képest (Agora) is túl civilizált korban játszódik – meg kell elégednünk a két kiváló színész páros dinamikájával.
(2017. február 16-án debütált a magyar mozikban Garth Davis Oroszlán című filmje. Ennek örömére a Filmtekercs.hu szerkesztősége India-napot tart. Szót ejtünk Bollywoodról, az Indiában játszódó angolszász filmekről és természetesen magáról, az Oroszlánról.)
