A Pixar jellegzetes stílusjegyei ott vannak az Előre mélyén, de a megkopott fény már csak parázsként pislákol a Disney alatt.
A Pixar stúdió történetét nagyjából mindenki ismeri: létezett egy animációs cég, amely a világ legeredetibb ötleteit elképesztő bátorsággal valósította meg. Aztán ezt a stúdiót felvásárolta a Disney, amely egy jó ideje a kapzsiság szinonimájával lett egyenlő. Az akvizíció után egy paritásos rendszer alakult ki a Pixarnál: váltásban készítenek egy filmet az anyacégnek, egyet meg maguknak. Az elmúlt években szinte tökéletes sorminta alakult ki: Verdák 2., majd Merida, a bátor, Szörny Egyetem, majd Agymanók, Szenilla nyomában, majd Dínó tesó. Legutóbb A hihetetlen család 2.-t és a Toy Story 4.–et láthattuk, tehát a sorminta szerint mindenképp egy eredeti ötletnek kellett következnie. Sőt valójában kettőnek, és így is lett: idén előbb jön az Előre, majd a nyáron érkezik a Lelki ismeretek.
A rendszer legfőbb értéke az volt, hogy a folytatások rajongói és az újszerűség ünneplői egyaránt kaptak maguknak egy-egy kiváló animációs filmet. Előbbiek általában hűen követték szellemiségükben az első részt, míg az utóbbiak általában valóban eredetiek voltak. A Coco vagy az Agymanók valódi innovációt mutattak fel, olyan mélyre és messzire merészkedtek, ahová fősodorbeli és gyerekeknek szóló rajzfilm még sosem jutott el. Persze nem minden arany, ami Pixar: a Dínó tesó 2015-ben rendkívül kellemetlen volt, és valószínűleg a stúdiónál is igyekeznek elfelejtkezni róla.
Az Előre ugyan nem vállalhatatlan, csak épp pont az eredetiség hiányzik belőle.
Pedig a Pixar ismét egy egészen új világot teremt – egy varázsvilágot. Ahol varázslények – elfek, kentaurok, tündérek és sárkányok – békességben élnek egymás mellett. Csak épp a varázslás képességét veszítették el. Pontosabban: nem elveszítették, hanem ellustultak és elkényelmesedtek, feltalálóik szükségtelenné tették a varázslatokat – minek futni, ha van autó?
Ebben a világban él Ian, az ő 16. születésnapján kezdődik el a történet. A fiú kissé szerencsétlen, ami részben abból fakad, hogy csonka családban nőtt fel. Apja születése után nem sokkal betegségben elhunyt. Ian azonban kap egy lehetőséget, hogy találkozzon az apjával: a születésnapjára egy mágikus botot kap egy varázslattal, amivel egyetlen napra vissza tudja hozni az édesapát. Ehhez azonban Iannek és a bátyjának egy sor kalandot kell túlélnie.
Az Előre hangulatában kísértetiesen hasonlít a Zootropolis – Állati nagy balhéra, miközben megidézi a Harry Potter-univerzumot is.
A viccek forrása részben az, hogy teremtettek egy, a miénkkel majdnem megegyező világot, és abba átültették az oda nem egészen illő lényeket. Ezúttal a középkori mondavilág lakóit. Tényleg lehet nevetni azon, ahogy a sárkányból kis kedvenc lesz, vagy ahogy egy kentaur tör-zúz a számára túl szűk gombaházban. Ez azonban egy-két frappáns poénon túl nem feltétlenül tudna elvinni a hátán egy egész filmet. Erre teljes értékű bizonyíték volt a Bright, amely élőszereplős és akciófilmes verzióban mutatta be az ötletet. David Ayer azonban közhelyekkel töltötte meg a történetet, amely így éppen az eredetiség hiánya miatt bukott el.
A Pixar nem követte el ugyanazt a hibát. Az Előre története valamelyest eredeti. Nem minden részletében, és az üzenete sem forradalmi, de igenis tud újat mondani. Az apafigura hiánya önmagában nem egyedi (egy kutatás szerint a csonka család a Disney-rajzfilmek legtipikusabb formája), az alaphelyzetet azonban árnyalja, hogy a két testvér egy idő után egyenrangú féllé válik a történetben és a jellemfejlődésben. Különösen a lezárás tartogat meglepetést, ráadásul úgy, hogy arról utána kifejezetten jót lehet beszélgetni a gyerekekkel.
A testvéri szeretet fontossága és mélysége kifejezetten megható befejezést kínál.
Ugyanakkor a történet másik vonulata sajnos közel sem ennyire eredeti. Az Előre ugyanis azt üzeni, hogy az igazi varázslat benned van. Mindemellett pedig gyászolja a múltat és sajnálja a jelent. Visszatérő toposzok ezek a Pixar-filmográfiában: a Coco vagy a Merida egyaránt főhajtás a múlt felé, a jelen elkényelmesedettsége pedig a WALL-E világában jelenik meg.
Az Előre esetében azonban ez a gondolatiság valahogy nem teljesen kidolgozott. Való igaz, hogy a technológiai fejlődéssel az ember valamelyest veszített ősei fizikai állóképességéből, de cserébe leszámoltunk a járványokkal, gyárak helyett irodákban dolgozunk, és mondjuk azon se aggódunk, hogy lesz-e mit enni a télen. Mindez a kapitalizmus térnyerésével járt együtt, aminek vannak komoly árnyoldalai, de akkor is finoman szólva ellentmondásos azt propagálni gyerekeknek, hogy régen minden jobb volt. Néha képes ezt a gondolatot pozitívan tálalni (például amikor a báty a régi szobrot védelmezi), néha azonban kusza és zavaros (például a mantikór jellemfejlődésénél).
Az Előre egy rajzfilmhez képest szokatlanul nosztalgikus.
Önreflexív értelmezésben ez a történet azt jelentené, hogy a Pixarnak vissza kéne térnie a Disney előtti korszakához, amikor még varázslatos ötleteket valósítottak meg, és amikor még nem azért készítettek el egy filmet, hogy utána eladhassanak tolltartókat a főhősökkel (lásd: Verdák 3.). Igen ám, csakhogy az Előre éppen egy eredeti ötlet, vagy legalább is annak kéne lennie. De sajnos nem az, vagy legalábbis közel sem annyira, mint a L’ecsó vagy az Agymanók volt. Az önreflexív narratíva nélkül is teljes mértékben élvezhető az Előre, de sajnos azt nehéz elképzelni, hogy a széles közönség képes lesz ráhangolódni majd. Talán majd a nyáron érkező Lelki ismereteknek sikerül.
