Kritika

Apa távoli, mint a Hold – Az első ember

Neil Armstrong életrajzát, Az első embert Damien Chazelle rendező kis családi pillanatokra húzta fel, nem az óriási küldetésre – de hiába Ryan Gosling játéka, a főszereplő unalmas.

Életrajz egy olyan emberről, aki legendásan visszafogott. Film egy olyan küldetésről, aminek az eredményét mind ismerjük. Bátor, igen bátor.

Az első ember egyszerre biográfia és űrhajós film. Sokkal inkább az előbbi: két és fél óra alatt egyetlen félperces korabeli tévéműsor foglalkozik olyan részletekkel, hogy miként is néz ki az út a Holdra; Az első ember

érzelmekről szól, nem az agyról.

Töröl mindent, ami tudományos haladásra, technikai erőfeszítésre vagy eredményekre utalna.

Ó, van benne NASA: mint látvány! Érezni a kemény műanyagot, a bőrt, a gumit és fémet, a hatvanas évek technikáját; a kabin rázkódását, a klausztrofóbiát. (A látvány egyébként az in-camera trükkök új lépcsőfoka a Gravitáció és a Csillagok között után.) És bár Chazelle spórolósan bánik az űrtörténelmi pillanatokkal, nem riad vissza tőlük oly teljesen, mint az agymunkától; bevágja Kennedy nagy beszédét és azt a még híresebb beszédet is, amit William Saffire írt Nixonnak arra az esetre, ha az Apollo 11 sose érne vissza. Hangsúlyosak a valós áldozatok is, az elhunytak halála fáj – de ismét csak az érzelmeké a főszerep, a tragédiákból fakadó haladás érdektelen.

Így hát hiába az X-15 kísérleti repülő és a NASA és a Gemini és az Apollo és minden, ami LEGO-építő, Kerbal Space Program-rajongó énemnek úgy tetszik – „ti mind kisfiúk vagyok, akik maketteket építenek”, fakad ki Janet (Claire Foy) –, szóval hiába mindez: a film nem erről szól.

Hanem arról, ahogy Armstrong elveszíti a kicsi lányát. Ahogy nem bír beszélni róla. Ahogy egyszerre kell helytállnia otthon és a NASA-nál, és nem tudni, melyik nehezebb.

Az első ember nem kisfiús-űrhajós film, hanem felnőtt film.

Két drámai pillanat illusztrálja ezt. Az egyik, amikor Armstrong leül elmagyarázni a gyerekeinek, hogy talán nem jön vissza; szegény férfi erre látványosan nincs kiképezve. A másik a Holdraszállás –  ahonnan teljesen hiányzik a család. Egészen eddig minden egyes NASA-jelenetsort megszakított a feleség és a gyerekek és az otthon ábrázolása; Armstrong a Holdra viszont egyedül megy. És nem tudom lerázni az érzést, hogy Chazelle szándékosan rendezte így, hogy a bolygót elhagyva Armstrong végre mentesül az otthoni terhek alól is, és csak az érzelmileg könnyebb, noha fizikailag veszélyes, de akárhogy is, legalább érthető űrhajózásnak él ekkor és boldog tőle.

És bár nem Neil és Janet utolsó páros jelenete forgott IMAX-kamerákkal, hanem A Landolás, de mégis kettőjük jelenete az érzelmi csúcs: két fáradt felnőtté. Ahol az, hogy egyikük a Holdon járt, teljesen lényegtelen. Mert az is csak egy munka, amiből haza kell jönni.

Mármost a probléma ott rejlik, hogy Neil Armstrong egyáltalán nem karakteres főhős. Ryan Gosling végig súlyos komolysággal játssza és igyekszik elhitetni, hogy a mozzanatlan felszín alatt létezik belső élet, de ez a belső élet alig tör felszínre. Felesége,

Janet, Claire Foy erőteljes előadásában sokkal, de sokkal elevenebb személyiség, akarattal és önállósággal és küzdelmekkel.

A valódi Armstrong is ilyen volt: zárkózott, meggyőződésének élő, szociális tetszelgésben helyét nem kereső, szűkszavú, hatékony. Csak hát egy anti-intellektuális filmben, amelyik látványosan nem foglalkozik főszereplőjének valódi szenvedélyével – a haladással, a megoldásokkal, a mérnöki leleménnyel, a tanulással –, mindebből egyetlen dolog látszik: a faarc.

Damien Chazelle tudja ezt és azon dolgozik, hogy mégis jelentőséget adjon az összes filmbéli pillanatnak. Amikor Armstrong felnéz a Holdra, a tekintetében ott kell lennie az egész űrversenynek. („Sose néztem a Holdat” – mondta a valódi Armstrong.) Amikor elájul a kiképző giroszkópban és újrapróbálja, az a karaktere emberfölötti kitartását hivatott illusztrálni. (Armstrong végül legyőzte a gépet, de a filmen ismét nem látszik más, csak a faarc, ájultában éppúgy, mint ébredésében.) Amikor az Első Ember a Holdon a kráterhez lép, egy adott gesztusa az élete betetőzése kell legyen. (A jelenet a valóságban nem történt meg.)

Mindez az erőltetett jelentőségteliség ellaposítja a filmet. Ha két és fél órán át minden perc fontos, akkor leátlagolódnak.

Damien Chazelle két legutóbbi filmjében, a Whiplashben és a Kaliforniai álomban is hasonló témákkal dolgozott, és nagyon hasonlóan foglalt állást, de ott hatékonyabban használta ki az érzelmi dinamikát. A Whiplash folyamatosan erősödő rémálom kis abúzusoktól a teljes önfeladásig; a karrierbeli sikerek az egészséges személy rovására érhetők csak el. A Kaliforniai álomban, ahogy a karrier és a magánélet ütközik, szegény Mia számára az utolsó musicalbetét pontosan arról a tragédiáról szól, hogy bizonyos környezetekben e kettő nem adatik meg egyszerre – de az a musical igenis szívrengető, mert nem az egész film egyetlen folyamatos zeneszám, hanem csak a csúcsai azok.

És az is chazelle-es, hogy a Kaliforniai álom után nem akarsz sztár lenni, a Whiplash után nem akarsz zenész lenni – és Az első ember után nem akarsz űrhajós lenni.

Itt akad fel a szemöldököm.

A nem akarsz űrhajós lenni olyan következtetés egy űr-zsánerfilmben, ami nyomasztóan destruktív.

Az Apollo 13 után, hiába szól észvesztő veszélyekről, igenis űrhajós akarsz lenni. A fikciós Gravitáció és Mentőexpedíció és mindenekelőtt az Interstellar után is. A „körülbelül kortárs asztronauta” alzsáner filmjeinek közös vonása, akár realisták, akár fikciósak, hogy az űrhajós példaképként áll előttünk. Erre Chazelle Neil Armstrongja, az Első Ember, az, aki kimondta a „kis lépés” idézetet, aki a fajt új lépcsőfokra emelte, ez az ember nem példakép?

E megközelítésében Az első ember a jelen filmtörténeti pillanat illusztrációja. Kontrasztba állíthatjuk a nem régi orosz Gagarinnal és a kilencvenes évek Apollo 13-jával.

A 2013-as, az orosz állam által finanszírozott Gagarin személytelen; nem az emberre koncentrál, hanem a küldetésre. Egy diktatúra gyártotta saját maga dicsőségére: az eredményt ünnepli, nem az embert. Az 1995-ös Apollo 13 pedig a kilencvenes évek győztes, diadalittas, gazdasági konjunktúrában és globális előretörésben lévő Amerikájának képe; a büszke és elszánt polgárok heroikus teljesítményét ábrázolja.

Az első ember kulturális környezete – azaz 2018-as Hollywoodja – bizonytalan önmagában. Látja, hogy foglalkoznia kell a nővel, hogy személyt kell írnia a ‘60-as évek tipikus férfi hősei mögé is, hogy koncentrálnia kell a magánéletbeli áldozatra és az eredmények személyes árára: de mindezt a helyes törekvést még nem tudja – vagy meri – összhangba hozni a történelmi sikerrel. A hagyományos narratíva, a Történelmi Diadal tézisével szembeállítja a Személyes Áldozat érzékenyebb antitézisét, de képtelen a szintézisre. (Ellentétben a sokkal magabiztosabb Apollo 13-mal, ami ezt gyönyörűen megoldotta.)

Innentől a film megítélése személyes hozzáállásod függvénye. Én magam úgy érzem: a realista életrajzot is lehet túlzásba vinni. A rettentően felnőtt filmnek éppen ez az árnyoldala: ha magam már ismerem a magánélet és munka konfliktusát, mi a francnak nézzek két és fél órás filmet róla?

És miért kell makettekkel játszó kisfiú csapatként ábrázolni a történelem egyik legszebb vállalkozását?

Ha megkérdeznénk Armstrongot, ő se személyes érzelmi életét szeretné vásznon látni, hanem az eredményeit: a haladást, amit a film eltakar. Ebben biztos vagyok. Bizonyos hősöket és műfajokat nem szabad dekonstruálni: arra valók, hogy inspiráljanak minket.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com