Russell Crowe, Nicole Kidman és Joel Edgerton neve ellenére és az érzékeny téma dacára az Eltörölt fiú (Boy Erased) egy középszerű film. Hol úszott el ez a reményteljes produkció?
Ami a folytatás/remake/előzményfilm a fősodorbeli Hollywoodnál, az az azonos kiindulópontú történet az amerikai függetlenfilmes szcénában. Idén ennek központjába az Eltörölt fiú került: egyrészt egyszerre debütált a női változattal (Cameron Post rossz nevelése – The Miseducation of Cameron Post), másrészt egészen hasonló ígérettel bír, mint a Csodálatos fiú és a Ben is Back. Mindegyikben egy harmonikus középosztálybeli családi idill bomlik szét a fiúgyermek által, továbbá nagynevű színészek (mint Julia Roberts vagy Steve Carell) kasztingja révén könnyes drámára és fontos tanulságra számíthatunk. Hogy a hasonlóság még erősebb legyen, a Ben is Backben ugyanaz a színész, Lucas Hedges játssza a címszereplőt, mint az Eltörölt fiúban.
A szerencsétlen filmművészeti körülmények persze önmagában nem minősítik jelen kritika tárgyát, de az őszinteségével kapcsolatban kialakult bennem egy szkepticizmus. Mégpedig az, hogy a film csak a társadalmi hangulat kiszolgálása érdekében készült el. Nem feltétlenül kéne így lennie, hiszen az Eltörölt fiú egy valós eseményen, pontosabban az arról írt könyvön alapul. Garrard Conley regénye egy memoár, amelyben a saját traumáját dolgozza fel, amikor is 19 évesen egy homoszexuálisokat átnevelő keresztény táborba küldték a szülei.
A film innen indul. A helyszín Arkansas, az időpont a 2010-es években az a nap, amikor Jared Eamon (Lucas Hedges) első napját tölti az intézetben. Anyja, Nancy (Nicole Kidman) kíséri el, mindketten a közeli hotelben szállnak meg, ugyanis a fiút mindennap kiengedik „tanítás” után. Lassan kiderülnek az előzmények is. Hogy a táborba apja révén került, Marshall (Russell Crowe) ugyanis baptista lelkész. Továbbá hogy korábban a fiúnak csak egy-két érintkezése volt másokkal a főiskolán. És hogy az elején Jared ugyanúgy reménykedik a program sikerében, mint a szülei.
Az mindenesetre rövid időn belül kiderül: az Eltörölt fiú a heteroszexuális közösségnek készült.
Nincs ezzel semmi baj, de ahogy egy korábbi cikkemben kategorizáltam, ezek a filmek általában sokkal finomkodóbban nyúlnak az egész témához. Általános jellemző, hogy azokat a jegyeket, amelyekről egy meleg férfit a hétköznapi életben felismernek, mindig alaposan lecsiszolják (néhány példa: Kszi, Simon, Alex Strangelove, Túl a barátságon). Érdekes, hogy az Eltörölt fiúban egy ponton sorba állítják a fiúkat aszerint, hogy mennyire nőiesek – a tágabb közeget tehát sokkal kevésbé állítják be átlagosnak (ez általában a vígjátékok meleg mellékszereplőinél figyelhető meg). A többségi társadalomnak szóló mozikban mindig meghatározó pillanat a kitárulkozás, azaz a coming out, illetve rendre visszatérő elem a homoszexuális főhős áldozati státusza. A felsorolt stílusjegyek mindegyike megfigyelhető az Eltörölt fiúban is.
Az azonos kategóriába sorolt melegfilmek tipikus hibájába csúszik bele az Eltörölt fiú: az üzenete felülírja a történetét. Nevezetesen az elfogadás propagálásába. Az Eamon-család szinte tökéletes. Háztartásbeli vallásos anya, sikeres autókereskedő és lelkipásztor apa, sportos, okos fiú. Ebben az idillben robban a bomba: Jared fiúkra gondol. Egy pillanat alatt létrejön a felbonthatatlan ellentét: a megállíthatatlan golyó, a homoszexualitás és a megmozdíthatatlan fal, a vallás. Ez a helyzet önmagában nagyon is érdekes, noha csak halványan újszerű – sokkal érdekesebben dolgozták fel például a Kezdőkben, vagy ott van például az egészen kifordított helyzettel operáló Ha Isten úgy akarja. Ha pedig a központi témát, az átnevelőtábort vizsgáljuk, azt még izgalmasabb lett volna valódi karakterekkel megnézni. Hiába játssza például az egyik fiút a rendezőként sokkal ismertebb Xavier Dolan, se ő, se a többiek nem túl érdekesek. Ebben egyértelműen jobb volt a Cameron Post rossz nevelése, pedig az sem hibátlan mű.
Az Eltörölt fiú megértésének kulcsa a rendező-forgatókönyvíró: Joel Edgerton.
A színészként befutott direktornak ez a második filmje. Debütálása, Az ajándék meglepő frissességgel közelített egy ismert témához, az otthon-inváziós (home invasion) szubzsánerhez. Úgy volt feszült thriller, hogy közben a nézőnek semmi kapaszkodója nem volt – sem a feszültség, sem a kiszámíthatóság irányába. Nem lehetett tudni, hogy mi fog történni. Az Eltörölt fiú témáját ugyanígy közelítette meg Edgerton. A film első felében gyakoriak a thrilleres elemek: a sűrű vágások, az erős környezeti zajok okozta feszültség. Mindez azt ígéri, hogy az átnevelőtábor végtelenül kegyetlen lesz. Aztán a fókusz szép lassan áthelyeződik a családra. Emlékezzünk vissza, Az ajándék ugyanúgy egy boldog család megtöréséről szólt. Érdekes, hogy a színész ismét magára vette a „gonosz” figuráját, aki egyébként ismét az egyik legérdekesebb karakter a történetben.
Csakhogy ezúttal két, átvitt értelemben is különböző helyszínt – a tábort és az otthont – kellett volna összekapcsolnia Edgertonnak. Az egyikben a szenvedélyes érzelmi dráma zajlik, a másikban pedig lelki terror. Az egyensúlyt nem sikerült a rendezőnek megteremteni. Az egész film így a remek színészek ellenére valahogy túl könnyen emészthető. A főszereplőknek igazából nincs nagy kiborulási jelenete. Nicole Kidman a legtöbbet hozza ki a szerepéből, de a karaktere kidolgozatlan, egyszerűen csak egy anya. A főhős másságának felvállalási szimbóluma, az autóablakon kiengedett kar, szintén túl finomkodó. A dráma túl visszafogott, a tábori lelki elnyomás túl lágy.
Egy szép történetet mesél el az Eltörölt fiú, nemes üzenettel, jó színészekkel. De az elhibázott fókusz, a karakterek kidolgozatlansága és az újdonság hiánya révén a végeredmény középszerű. És bár az idei díjszezonban volt néhány film, amely nem érdemelte meg a jelöléseket, az Eltörölt fiút összességében megérdemelten mellőzte az Akadémia.
