Kritika

Elveszve – The Grey (Fehér pokol)

A poklot nem a fehérség jelenti: az csak a hó és a jég, a külsőségek, aminél a buta magyar címadó le is ragadt. A pokol, ha már foglalkoznunk kell vele, a szürkeség („The Grey”). A se-fehér-se-fekete, a lélekgyilkos. Ki lehet-e törni belőle?

Egy csapat olajmunkás gépe lezuhan Alaszka hómezőin. A túlélők tudják, hogy senki sem fogja megtalálni őket. Át kell küzdeniük magukat a havon, a hegyeken, és a farkasfalkán, amelyik rájuk vadászik.

A farkas pedig korántsem vézna vadkutyus ebben a filmben, hanem emberevő óriás szörnyeteg, A két torony bestiájának rokona. Rokona a méretben, a vadságban, a CGI-létben (állítólag kissé érezhető az animáció, én nem vettem észre), de rokona a mitikusságban is: van valami e világon túli abban a kitartásban és csaknem tervszerű üldözésben, ahogyan a falka egyesével elbánik az emberekkel. A „szürke” talán a farkasra utal: a látható ellenségre.

De a túlélők se fegyvertelenek. Ha a civilizáció előtti ember megélt a vadonban, akkor a modern ember is képes rá, kérdés, hogy van-e hozzá ereje. Nem mindenkinek lesz. Aki lemarad, azt elkapják, aki nem figyel, azt is elkapják, és akinek nincs miért továbbmennie, az nem csak lélekben hal meg, hanem fizikailag is. Ilyenkor a film nem fordítja el szemérmesen a kamerát. Azt akarja, hogy érezzük: a lelki kitartásnak valódi tétje van (volt, lett volna). A Grey szereplői közül sokan meghalnak – ez a műfajból adódik, nem rontom el a filmet előre, ha ennyit elárulok –, de a legnehezebb halála annak a karakternek lesz, aki egyszerűen feladja a reményt, leül és ott marad. (Annál is súlyosabb ez, mert a Grey legerősebb vonását a szép fényképezésen, a kreatív vágáson és a remek akciójeleneteken túl egyébként az emberek jelentik: csodálatos, ahogy valamennyiüknek személyisége és értéke van, ahogyan ez a film komolyan veszi a szereplőit.)

A túlélés tehát az életkedvtől függ, így a „szürke” talán a reménytelenségre utal, a hangulatra, ami felőrölhet bárkit, fizikai erőtől függetlenül: az igazi ellenségre.

Az embereket John Ottway (Liam Neeson) vezeti. Magától értetődően, mert ő ismeri az ellenséget, mind a kettőt. Liam Neesonben az a nagyszerű, hogy egyszerre hiteles az akcióhős és a melankólikus, gondolkodó átlagember szerepében. Azt is komolyan lehet venni, amikor egy maga készítette lándzsával kiáll a farkasok elé, és azt is, amikor este a tűzbe mered; akkor is erős, amikor másokat irányít a harcban, és akkor is, amikor fáradtan mesél. Nem sok színész képes ugyanerre. De a szerep, amit alakít, itt szándékosan visszafogott és színtelen, mentes a nagy pillanatoktól. Liam Neeson is szürke, egészen a legvégéig, amikor majd felszikrázik. A „szürke” így a főhősre is utalhat.

Az én értelmezésemben, és azt hiszem, a készítőkében is, a „szürke” mégis egy negyedik dologra utal: a fekete-fehér határmezsgyéjére a lélekben, a döntésképtelenségre, ami megszüli a reménytelenséget, ami közel engedi a farkasokat, és ami ellepi Liam Neesont. Van-e oka életben maradnia? Nincs kiért és nincs miért a világon. Egyszer már szájába vette a puska csövét. Van-e még értelme a világnak – értelme, úgy mint jelentése, értéke, oka, célja? Van-e Isten, kérdik a film közepén a szereplők, és értelmes-e hinni benne az alaszkai semmi kellős közepén, körülvéve farkasszörnyekkel? Nagy ugrás ez a kérdés, de végül ez kerül a középpontba.

A film nem dönti el a kérdést, de komolyan felteszi, és ez nagy jó pont. John Ottway élete csakis ezen múlik. A túlélés a lelki hajtóerő függvénye, emlékszünk? És neki nincs semmi más, amiért éljen, csak ez a döntés. Mindenkit, aki szürke, végül elkapnak a szürke farkasok, befed a szürke alaszkai reménytelenség, csak az éli túl, aki a saját maga szürkeségéből ki tud törni, mindegy, melyik irányba: akár „igen”, és ez erőt ad, akár „csak én vagyok”, és azért is túlélem egyedül.

De aki későn dönt, az talán nem éli túl. Nézzétek meg a stáblista utáni jelenetet.

Értékelés: 8/10.

Fehér pokol (The Grey)
színes, feliratos, amerikai akciófilm, 117 perc, 2012

rendező: Joe Carnahan
forgatókönyvíró: Joe Carnahan, Ian Mackenzie Jeffers
zeneszerző: Marc Streitenfeld
operatőr: Masanobu Takayanagi
producer: Joe Carnahan, Jules Daly, Mickey Liddell, Ridley Scott, Tony Scott
vágó: Roger Barton, Jason Hellmann, Joseph Jett Sally

szereplők:
Liam Neeson (Ottway)
Frank Grillo (Diaz)
Dermot Mulroney (Talget)
James Badge Dale (Lewenden)
Joe Anderson (Flannery)
Nonso Anozie (Burke)
Dallas Roberts (Hendrick)

IMDb
www.thegreythemovie.com

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya