Kritika

Tiltott gyümölcs – Elvis

elvis

Szegény Elvis! – ez a tanulsága Baz Luhrmann filmjének, amely szokatlan nézőpontból, de a vártnál kevésbé formabontó módon dolgozza fel minden idők egyik legnagyobb sztárjának az életét.  

Ki más rendezhetne filmet Elvis Presley-ről, ha nem Baz Luhrmann? Bár az első életrajzi tévéfilm alig két évvel a halála (Elvis él!) után megszületett Kurt Russell főszereplésével, John Carpenter rendezésében, és azóta is többször, többféle formában idézték meg őt, Luhrmann stílusa, a túlzásra, harsányságra, a zene, a díszletek és az érzelmek felfokozott kavalkádjára építő filmnyelve tökéletesen passzol a Királyhoz, aki a trapéznadrágjaival, bőrszerkójával, strasszaival, barkójával és tenyérnyi napszemüvegeivel maga volt a megtestesült giccs, őrület és showbiznisz. A meglepően szűk, ám annál nagyobb hatású életművel rendelkező Luhrmann (az Elvis mindössze a hatodik nagyjátékfilmes rendezése) hosszú évek óta tervezte az Elvis-biopicet, s bár a mű kevésbé műanyagszagú vagy bosszantó, mint a kortárs zenész-életrajzi filmek többsége, a várt hatás elmarad: az Elvis nem túl emlékezetes darab.

Meglepő döntéssel az Elvis főszereplője nem Elvis: a filmet a menedzsere, Tom Parker ezredes narrálja, az ő nézőpontból ismerjük meg a piszkosul tehetséges mississippi fiatalember felemelkedését és bukását. Tom Hanks kövérjelmezben játssza el a dörzsölt, pénzéhes manipulátort, aki elhiteti az egyszerű családból származó, naiv fiúval, hogy elengedhetetlen szüksége van rá, és a későbbi lázadási kísérleteket is letöri: vissza-visszakúszik Elvis életébe, ezzel végzetes károkat okozva a műfajteremtő ikon magánéletében és karrierjében egyaránt. Parker ezredes visszaemlékezése és önmentegetése lelassítja a cselekmény folyamát, miközben egy kifejezetten idegesítő figura nézőpontjába kell helyezkednünk. A kísérlet érdekes (még ha nem is példátlan), a hatás azonban vitatható: tény, hogy Elvis akkora ikon, akihez vétek és talán lehetetlenség is lenne közel kerülni, a film azonban túl egyszerűen lemond erről.

Elvis távoli marad, nem ismerjük meg őt, Luhrmann azonban egy érzelmet garantáltan kivált a nézőből: a sajnálatot.

Parker ezredes és Elvis kapcsolata a film szerint a bántalmazó kapcsolatok iskolapéldája. Kétségtelenül az ő érdeme, hogy meglátta Elvis tehetségét és kiemelte a lokális előadók langymeleg mocsarából, ám a mentori szerepkör helyett a kiszipolyozást választotta. Az egyetlen szempontja a minél szélesebb közönség megszólítása, a minél nagyobb anyagi siker volt az önkifejezés és a művészi fejlődés támogatása helyett. Ismert anekdota, ami a filmben is szerepel, hogy az Elvis-merchandise-cunami részeként még „utálom Elvist” kitűzőket is gyártott – utálni sem lehet úgy senkit, hogy abból ne származzon haszon. Parker a nyereségoptimalizálás jegyében, a saját busás bevételét szem előtt tartva futtatta Elvist, aki túl elveszett és befolyásolható volt ahhoz, hogy érdemben ellentmondjon neki és függetlenedjen tőle. Tom Hanks vaskos iróniával játssza az aljas impresszáriót, a gaslighting pedig a közönséget sem kíméli – bombasztikus vádként elhangzik, hogy nem ő ölte meg Elvist, hanem mi, mert nekünk semmi nem elég.

Az ezredes előtérbe tolása miatt tehát Elvis szerepe csökken – nem a saját szavain keresztül ismerjük meg a történetét, hanem egy kendőzetlenül torz tükörből. Így pedig arról, hogy milyen ember volt ő, mi járt a fejében, mi hajtotta őt, nem sokat tudunk meg. Az érthető, hogy a karrierje és a sorsa miért úgy alakult, ahogy, és az is pontosan átjön, hogy mennyire forradalmi volt az ötvenes években mindaz, amit képviselt. Az eltékozolt filmes karrier, az általa kirobbantott korszak leáldozása, az anakronisztikussá válása is kirajzolódik, a film szerint pedig Elvis nemcsak a bigott erkölcsök és az unalmas zenei kultúra, hanem Parker ellen is lázadt. Luhrmann még olyan meglepő összefüggésekre is rávilágít, hogy Elvisből úgy lett páratlan hatású világsztár, hogy gyakorlatilag nem lépte át az Egyesült Államok határait zenészként (ugyancsak Parker manipulációinak következtében).

Ugyanakkor a maximum, amit az Elvis mond Elvisről, hogy naiv, istenadta tehetség, egyben született showman volt,

akiből öntudatlanul lett korszakalkotó zenészkirály, stílusikon és szexszimbólum, miközben küzdött benne a lelkiismeret, hogy a mama pici fia maradjon, vagy a színpadot és a közönség extatikus rajongását válassza. Ez a két és fél órás játékidő alatt némileg kevés még úgy is, hogy Luhrmann jó érzékkel kerüli ki a zenészéletrajzok legtipikusabb buktatóit. Bár – a valóságnak megfelelően – az Elvisből sem hiányzik a siker hozta züllés megjelenítése, a film szokatlanul kedves és empatikus a főhősével és annak családjával. A filmben még a tékozló apa sem negatív szereplő, mindenki szimpatikus, feleségével, Priscillával pedig még a könnyes szakítás után is szerető kapcsolatban marad a főhősünk. Elvis leépülése is méltósággal jelenik meg; a sajnálat, nem pedig a bírálat hangján. Mindez pedig Luhrmannál nem sumákolásnak érződik, hanem szeretetteljes odafordulásnak. Szegény Elvis.

Az Elvis tehát az elbeszélés nézőpontját tekintve szokatlan, stílusában viszont jóval visszafogottabb, mint azt az alapanyag és Baz Luhrmann találkozásából várhattuk. Luhrmann a Rómeó + Júlia, a Moulin Rouge! vagy A nagy Gatsby példájával is azt mutatta fel, hogyan ötvözhető egymással a régmúlt és a modernitás, hogyan kutyulható össze a klasszikus esztétika és a trendi újszerűség. Az Elvis ilyen szempontból alig nevezhető formabontónak, az eklektika legfeljebb Elvis saját korának rétegeiből fakad, kevés anakronisztikus elemet használnak az alkotók. Az Elvis meglepően tárgyilagos és realista film, egyedül a virtuóz, fantasztikus ritmusú vágás fűszerezi a szerkezetet. Elvis fellépései idején gyakran játssza egymásra a múltat és jelent, így összeolvad egymással az énekes számára gyerekkori inspirációt nyújtó „fekete zene”, a blues és a spirituálék világa a saját stílusával.

Nem lehet elmenni Austin Butler zsigeri alakítása mellett sem,

aki nemcsak a zenés, táncos szekvenciákban áll helyt, de az énekes esszenciáját is képes megragadni a kellemetlen uncanny valley-érzés kiváltása nélkül. Butlert nézve tökéletesen érthető, milyen elementáris hatással volt Elvis a közönségére, akik úgy érezték, mintha a tiltott gyümölcsbe harapnának bele egy-egy koncerten. Baz Luhrmann hagyja, hogy beleharapjunk ebbe a gyümölcsbe, ami azonban nem olyan ízletes, mint a külseje alapján számítottunk rá.

Az Elvis június 23-tól látható a mozikban.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!