Kritika

Ég a város, ég a ház is – Ema

Egy félresikerült örökbefogadás körül bonyolódik Pablo Larraín őrült táncfilmje, az Ema azonban a polgárpukkasztó felszín alatt nagyon is átérezhető problémákról és tabukról beszél.

Pablo Larraín nevéről valószínűleg keveseknek jut eszébe az anarchista őrület vagy a pszichedelikus táncszekvenciák – az elismert chilei rendező legismertebb művei ugyanis egészen más kérdések körül forogtak, és egészen más stílusban készültek. A No, A klub, a Neruda és a Jackie rendezője az utóbbi években a politikai témák mellett kötelezte el magát, Chile (majd első angol nyelvű munkájában az Egyesült Államok) múltját és jelenét térképezte fel a chilei rendszerváltási kampányt levezénylő reklámszakember, a pedofil papok kolóniája, a meghurcolt költő vagy Kennedy özvegyének történetével.

Eme előzmények, illetve az Ema szinopszisa is egészen más filmet sejtetnek: annyi információ birtokában, miszerint az új film egy házaspár kapcsolatának megingásáról szól egy félresikerült örökbefogadás után egy Marriage Story-szerű családi drámára számíthattunk a Velencei Filmfesztiválon. Így még nagyobb volt a döbbenetünk, amikor kiderült, hogy Larraín inkább első, kevésbé ismert filmjeinek zenés-táncos világához (Fuga, Tony Manero, Santiago ’73), illetve kis híján a Fuga őrületéhez tért vissza –

különösebb társadalmi-politikai él nélkül, ám annál több harsánysággal.

A kortárs táncra általában gyanakodva tekintenek a filmesek – ezzel pedig mintha az átlagnéző előítéleteit vetítenék ki erről a megfoghatatlan és kissé bizarr művészeti ágról. A test tökéletes uralása, sanyargatása, a szavakon felülemelkedő, mozdulatokból kibontakozó alig-narrativitás kellően ijesztő ahhoz, hogy magukat a táncosokat is gyanús, vad vagy akár bomlott elméjű, zárt társadalomban élő enigmákként ábrázolják – ahogyan ez az utóbbi években például a Sóhajokban vagy az Eksztázisban (vagy akár a Fekete hattyúban) történt. Az Ema ravaszsága abban rejlik, hogy eljátszik ezen filmek eszközeivel, építkezik a táncot övező misztikus sztereotípiákra, a suspense fokozásával vagy a stilizált jelenetekkel pedig még a természetfeletti értelmezési kereteket is mozgósítja – a nyugtalanító felszín alatt azonban a mondanivalója nem különbözik egy rögrealista 21. századi családi dráma kérdésfelvetéseitől, ez az éles ellentét pedig fantasztikusan izgalmassá teszi Larraín filmjét.

A címszereplő Ema (Mariana Di Girolamo) egy pusztító táncoslány, aki (olykor szó szerint is) feléget maga körül mindent. Öntörvényű, impulzív és kiismerhetetlen, mindenki kénytelen elfogadni az ő játékszabályait, aki kapcsolatba kerül vele. Mint lassacskán kiderül, Ema élete akkor vált még labilisabbá és kuszábbá, amikor koreográfus férjével (Gael García Bernal) kénytelenek voltak visszaadni az állami gondozásba egy örökbefogadott kisfiút, mivel a friss család lépteit elviselhetetlenül szörnyű tragédiák kísérték a gyermek jóvoltából. Az Ema tulajdonképpen a szülői kudarc felett érzett szégyent és csalódást, a párkapcsolat megingását és a menekülési kísérleteket mutatja be polgárpukkasztó hősnője szemén keresztül.

Az Ema pulzáló zenével, vad színekkel, gyönyörű képekkel és merész jelmezekkel dolgozik,

és izgalmas szimbólumokat mozgósít: elsősorban a tüzet. Ema és barátnői ugyanis elkezdenek lángszóróval randalírozni a városban, felégetve a konformitás olyan sarokköveit, mint a köztéri szobrok, autók vagy közlekedési lámpák. Közben Ema összejön egy nős tűzoltóval, aki azonban képtelen eloltani a lányban lángoló tüzet – az csak perzsel tovább. A szimbolikus képsorokat Larraín némi műfaji dekonstrukcióval is megfejeli: a táncfilmes előítéletek mellett a horrorfilmek sátáni gyermek-motívumára is rájátszik, a befejezésben pedig a családi drámák boldog összeborulását figurázza ki. Mindeközben egy olyan abszurd, promiszkuis viszonyrendszer bontakozik ki benne, amitől nehéz nem zavarba jönni, a végtelen stílusossága és bátorsága miatt mégis érdemes felszállni Larraín meghökkentő expresszére.

Az Ema összességében olyan, mintha Pedro Almodóvar világa találkozna benne Pasolini Teoremájával, hiszen Larraín is természetesnek ábrázolja a társadalomból kilógó figurák nem heteronormatív viszonyrendszereit, miközben Ema a családokat felforgató idegenként járja végig ismerősök és ismeretlenek ágyait, mindenkinek valami olyasmit nyújtva, amit másként nem kaphatna meg. Az Ema kegyetlen és provokatív film, hiszen számos sokkoló információt, megbotránkoztató jelenetet és gondolatot tartalmaz (visszatérő elem például, ahogyan Ema és férje verbálisan tépik egymást úgy, hogy szándékosan egymás leggyengébb pontjaira céloznak), ez a kegyetlenség azonban a befejezésre abszurd békévé szelídül egy formabontó patchwork család felállításával.

Ez a szándékosan eltúlzott, kiforgatott idill pedig feltárja a film végig bujkáló mondanivalóját:

az Ema tulajdonképpen a családdá válás nehézségeiről szól, a család intézményét veszélyeztető személyes és társadalmi gátakat dagasztja riasztó szimbólumokká. Mi a helyes: ha összeroppanunk az örökbefogadás nehézségeinek súlya alatt, vagy ha feladjuk kivívva a társadalom ellenszenvét? Egyáltalán, mi számít elviselhető nehézségnek egy ilyen helyzetben, és mi az, ami már nem normális? A férje szerint Ema természetellenes kapcsolatot alakított ki az örökbefogadott fiukkal – de milyen a természetes? Ema kusza szexuális viszonyrendszereket állít fel maga körül – de miért is tartjuk ezt tabunak? Pablo Larraín határozott hangú, erős vízióval tért vissza a meglehetősen konzervatív Jackie után, ez a nyíltan felvállalt provokáció és megalkuvásmentes kinyilatkoztatás pedig az év egyik legkülönösebb filmjévé teszi az Emát.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com