Kritika

A remény rabszolgája – Emancipáció

Antoine Fuqua Spielbergnek képzeli magát, azonban az ikonikus hollywoodi rendező legalább tudta, hogy a Schindler listája és a Ryan közlegény megmentése két külön filmet érdemel. Az Emancipáció azonban inkább az amerikai rabszolgaságról szóló filmek Sorstalanságja lett.

Egy évvel ezelőtt Will Smith még brutális nagy sztár volt, akinek lábát a stúdiók csókolgatták. A Richard királyban hozott nagy, teátrális, Oscar-hajhász alakítást, ami meg is hozta számára az aranyszobros elismerést. Ám az egója már odáig duzzadt, hogy képtelen volt ellenállni a viszkető tenyér érzésének, és a feleségével poénkodó humoristát ott helyben, élő adásban, milliók szeme láttára pofozta meg. Mindössze egyetlen, a büszkesége érdekében tett suhintással képes volt eljátszani a méltóságát a nyugati térfélen. Nem úgy itt, az észak-balkáni félperiférián, ahol ünnepelték a magyar hozzászólók a zenészből lett filmsztár agresszív fellépését: ebben az országban még van széleskörű támogatása a „ha valami nem tetszik, ütök” primitív kultúrájának.

Will Smith-ből feltört valami, amit korábban nem látott a nyilvánosság, és amely komoly lefojtásokat és családon belüli problémákat sejtetett. Pedig ez a világsztár imádja magát egy családjáért bármire képes figuraként pozícionálni. Legyen az egy egyedülálló, karrierválságot átélő szülő A boldogság nyomában című filmben, egy szigorú példakép A Föld utánban vagy egy lányait a sporttabellák csúcsáig „rugdosó” patrónus a Richard királyban. Az is feltűnő, hogy szívesen nyúl akcentusokhoz, ha szeretne a díjszezonban is dominálni.

Az Emancipáció sem más, mint egy újabb törekvés a Legjobb férfi színész elismerésére: ez a próbálkozás idén mindenképp elbukik, viszont nem kizárólag miatta.

Azért volt fontos megemlíteni Will Smith idei nagy botrányát – amely az aktuális film forgatását követően történt –, mert az Emancipáció emiatt fekete bárányként érkezett az idei díjszezonba. Igazságtalan lenne viszont azért mellőzni egy filmet, amely egyébként jó, mert sztárja problémásan viselkedett a produkciótól függetlenül. Antoine Fuqua rendezése azonban távolról sem elég színvonalas ahhoz, hogy megüsse bárki ingerküszöbét.

A ’90-es és 2000-es években rendszeresen megjelenő holokausztfilmeket a 2010-es évektől a rabszolgákról szóló drámák váltották fel, amely nem meglepő. Az amerikai közélet ezeken keresztül néz szembe újra múltjával, hiszen akár a „Black Lives Matter” mozgalmakat is életre hívó előítéletes viselkedések nyomán a filmkészítők érdemesnek tartják emlékeztetni a lakosságot, mindössze kétszáz évvel ezelőtt milyen állapotok uralkodtak az Államokban. A holokausztfilmek nagy eposza az 1993-as Schindler listája volt, rá húsz esztendővel a 12 év rabszolgaság dominált az Oscar-átadón. Azonban minden efféle hatalmas produkció után megjelennek a kisebb, hasonló sikert remélő alkotások. A rabszolgafilmek esetén ilyen a sokkal kevésbé sikerült Harc a szabadságért, a Harriet vagy a förtelmes műfajkeveréknek számító Antebellum. Az Emancipáció egy hagyományos alkotás maradt, pont emiatt nincs jellegzetessége: ez is csak egy sokadik darab a sorban.

Amivel az Emancipáció első pillantásra kitűnik, az a látvány, vagy inkább annak minősíthetetlen mivolta.

Ritkán látni ennyire csúnya filmet: a kép majdhogynem fekete-fehér, ám ahelyett, hogy kellően kontrasztosnak hagyták volna a készítők, néhol előtűnik a zöld és a piros. Az alkotók szinte minden színt kivontak a felvételekből, ezáltal egy zavarosan deszaturált összhatást hoztak létre. Minden bizonnyal a korabeli fotók minőségét szándékoztak reprodukálni – az olyanokét, amely a film valós főhőséről is készült –, ám filmen ez inkább visszataszító, és előbb juttathatja eszünkbe a Sorstalanság haláltáboros jeleneteit. Talán nem véletlen ez sem; Fuqua nagyon kemény filmet akart gyártani, amelyben nincs remény, csak az ostor, a mocsár és a szürkeség.

Will Smith ebben a történetben Petert, a rabszolgát alakítja, akit elszakítanak családjától, de megígéri, hogy egyszer visszatér hozzájuk. Azon nyomban meg is szökik fogvatartóitól, amint fülébe jut, hogy öt napnyi távolságra tőlük táboroznak az északi seregek, akik Lincoln kiáltványa nyomán felszabadítják a rabszolgákat. Az Emancipáció első harmada a fehér ember keze alatti sínylődést mutatja meg, a másodikban egy szökést követő macska-egér játékot láthatunk, míg a harmadikban műfajt vált a film és háborús alkotásként definiálja újra magát. Az alkotók jelenetről jelenetre emelik a tétet erőszakban és kínban, míg a végére egy teljes mészárszékbe torkollik a cselekmény: a felemelő, reményteljes hangulat azonban sosem jön el.

Az Emancipáció nem éppen a szofisztikált ábrázolásmódjáról lesz híres,

hiszen itt a rabszolgatartó, minden esetben szadista és pszichopata fehérek a legkeményebb eszközökkel fenyítik, kínozzák és esetekben gyilkolják az emberállományt. Pont úgy, ahogy megszokhattuk ezt a többi hasonló filmtől is: itt már nem tud meglepetéseket okozni a tapasztalt nézőnek a rendező, ugyanis az összes irányból történő korbácsolást, kutyamarcangolást, billogozást és arcon lövést láthattuk korábban. Emellett nem érheti a filmet a vád, hogy a publikum bármilyen szempontból meglátja majd az embert a déliekben: az őket reprezentáló, a szökevény feketéket sportból levadászó Jim Fassel (Ben Foster) egy monológ erejéig majdnem felvillant egy tragikus történetet gyerekkori fekete barátjáról és apja kegyetlenségéről, azonban a sztoriból önön felsőbbrendűségét ragadta meg tanulságként. Fassel rendszerint a rabok isteneként hivatkozik magára, és kíméletlenül, szórakozásból öl. Ennél mélyebbre azonban nem megy a sztori, és az is kérdéses marad, miért tart maga mellett egy áruló fekete karaktert a vadászcsapatában.

A történet a rabszolgasors kegyetlenségének és a főszereplő megrendíthetetlen vallásos hitének és kegyelmének bemutatásán túl egyetlen izgalmas állítást mégis megfogalmaz, amely a hasonló témájú alkotásokban kevéssé tűnik fel. Nevezetesen, hogy Abraham Lincoln politikája nyomán rengeteg északi nem volt képes gombnyomásra megváltoztatni azt, hogyan tekint a fekete népségre. A film cselekményének mozgatórugójaként lebegő katonai támaszpont, melyhez hősünk igyekszik elérni, épp ezért okoz óriási csalódást. Peter érkezését követően rá kell döbbenjen, míg a déliek addig építették volna vele a vasutat, míg beledöglik, az unionisták ugyanolyan elánnal használják őt ágyútölteléknek a polgárháborúban. A csöbörből vödörbe esete tehát kellően elmossa az észak és dél közti jó-rossz határokat, de a korábban említett fekete rabszolgavadász nyomán a bőrszínek közti törésvonal sem marad olyan éles. Ez azonban érezhetően gesztusértékű lehet a fekete rendezőtől, aki

nem ideológiai mozit akart gyártani, inkább akciómozit, rengeteg sírással és fájdalommal.

Bár Django szerepét végül passzolta Will Smith, most azonban megtalálta egy rabszolgaszerep, amit többnyire meg is hálált. A film nem rajta bukik el, bár akcentusa és a kötelező Oscar-monológ közben megvillanó Will Smith-tekintet ledobhatja a nézőt az élményről. Peterként kellően megtört fizikai állapotú karaktert hoz, akiben kifogástalan erkölcsi iránytű munkál, mikor épp nem hagyja hátra társait a menekülés érdekében. De hiába a sok könny, itt ő a hamisíthatatlan kitartó hérosz, mert ez az ő Visszatérője, itt csak a túlélés játszik: ennek érdekében gyilkol, háborúzik és akár krokodilokkal is küzd.

Antoine Fuqua, a Kiképzés és a szintén háborús tematikájú A Nap könnyei egykor nagyreményű alkotója epikus filmnek szánta az Emancipációt, de a látvány silánysága és a sztori ismerős elemei nagyon távolra helyezik a nézőt a beleélés élményétől. Szenvelgésből és erőszakos jelenetekből álló szürkés-barnás kollázsa mindenképpen megüli a közönség gyomrát, a katarzisról azonban sajnos lemaradunk. Az 1800-as években Peter sérült testének fényképe megmutatta sokak számára, hogy a rabszolgaság tarthatatlan és embertelen; az Emancipáció sem kínál sokkal többet, ez azonban annak a jele, hogy a filmkészítők egyre kevesebbet képesek mondani erről a meghatározó történelmi időszakról.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel 2017-ben csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez, 2018 és 2022 között szerkesztőként segítette a lap mindennapi működését. Bár celluloid-mindenevő, kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok, az igényes blockbusterek, emellett szenvedélyes katasztrófaturista is, így nincs olyan egy-kétpontos film, amely ne keltené fel az érdeklődését.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!