Moziban

Emberiség madártávlatból – Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről

egy galamb leült... Roy Andersson tavaly elhozta az Arany Oroszlánt Velencében ezzel a filmmel. És bár kétség kívül újabb tükröt állít a társadalom elé, jóval kevésbé hatásos, mint a 2000-es igen hasonló Dalok a második emeletről.

Az a fajta stilizáltság, kötöttség, egyhangúság és látszólagos véletlenszerűség, ami annyira erősen jellemzi a rendező 15 évvel korábbi alkotását, akkor még működött. Most már nem igazán. Ehhez persze az kellett, hogy Andersson az eddig is igencsak a nézői befogadóképességet és tűréshatárt kikezdő elemeket tovább feszítette, átesve ezzel a ló túloldalára. Értékes jelenetei vannak persze az Egy galamb-nak, de kivételes türelem, hangulat és elszántság kell ahhoz, hogy az ember végigülje.

Az életképek – és itt valóban szinte a teljes játékidő alatt futó állóképekre kell gondolni, melyek egyébként végtelenül ötletes és fantáziadús beállításokban vannak felvéve – mai szóhasználattal élve random egymásutánisága szinte teljesen nélkülözi a logikai kapcsolatot. Sokszor szinte értelmezhetetlen jeleneteket látunk, amelyek megmagyarázására hiába is várunk, az sosem jön el. Ebben pedig igen nagy szerepe van a drasztikusan minimalizált dialógusoknak is. Míg a 2000-es műben találunk egyfajta történetmesélést, addig itt ez szinte minimálisra van csökkentve. Ha valakinek már az is sok volt, felejtse el ezt a filmet!

Főszereplő-szerűségek vannak ugyan, de az ő történetünk is inkább csak egy meghatározóbb epizódot jelent a keszekusza történetben: két középkorú jóbarát, akik szórakoztató és vicces party-kellékekkel házalnak, végtelenül unott és megcsömörlött arckifejezésükkel. Az irónia természetesen érződik, mégis kicsit túl vannak feszítve az erősen vizuális ellentétre épülő képsorok. Mindemellett a két figura amolyan Andersson-stílusban tökéletesen beleillik az állóvíz-szerű életbe, mely szimmetrikus, egyhangú és egysíkú, és amelyet remekül jellemeznek a nyugtalanítóan megnyugtató tompa és pasztell színek.

egy galambMinden monotonitása és követhetetlen véletlenszerűsége ellenére az Egy galamb… így is híven ábrázolja a kiüresedő emberi kapcsolatokat, a kommunikáció hanyatlását, vagy éppen teljes elvesztését, és azt, hogy az embereket lassan tényleg elnyeli önnön kis birodalmuk, amelybe nem engednek be senkit, és ahonnan ki sem tekintenek soha. A közönyösség, a másokra való oda nem figyelés erőteljesen jelenik meg, de ez mégsem tudja különösen megrázni a nézőt.

A komolyzene felhasználása viszont páratlan, és az a fajta nyíltság, amellyel az emberi testhez és lélekhez nyúl a rendező valóban figyelemreméltó. Groteszk történésekkel mesélni általános és mindenki számára átélt élményekről és érzésekről igen vakmerő, hiszen megeshet, hogy az értetlenség kerekedik felül. Itt bőven láthatunk példát erre is.

A cím egyébként a film kezdő soraira utal, melyben egy természettudományi múzeum kitömött állatokat bemutató termében rátalálunk egy galambra, majd mintegy ővele azonosulva tekintjük meg az alkotást. Eleinte kívülállóknak érezzük magunkat, de ahogy halad előre a film, és ezzel mélyül az általa bemutatott társadalom képe, annál inkább érezzük, hogy ez bizony rólunk is szól, és a mellettünk ülőről is. Ez a film mindenkiről szól, csak éppen nem mindenkinek.

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Horrort nem néz, mert fél tőlük.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..