Moziban

Megtörhetetlenül – Emlékképek

Andrzej Wajda búcsúfilmje, az Emlékképek egy borzongatóan ismerős korszakba, a legsötétebb ötvenes évekbe vezet vissza, így magyar szemmel is megkerülhetetlenül fontos mű.

Az idei Lengyel Filmtavaszon két film is valós lengyel festőművészt állított a középpontba, az alkotások célkitűzései mégis egymás szöges ellentétei voltak. Míg Az utolsó család tragikomédiája inkább a hányattatott életű, bogaras magánemberre fókuszál (aki „mellesleg” festőművész), az Emlékképek kifejezetten a művészi érvényesülés felől mesél a diktatúrák működésmódjáról, egy emberi élet tönkretételéről. Nagy öröm, hogy a fesztivál után mindkét film moziforgalmazásba is kerül.

Az Emlékképekhez akaratlanul is afelől közelítünk, hogy ez Andrzej Wajda utolsó filmje: a legendás rendező még megélte a mű bemutatását és gdyniai díjazását, amikor tavaly októberben, kilencvenéves korában meghalt. Természetesen ez volt Lengyelország 2017-es Oscar-jelöltje is, és

valóban szívszorító filmről, egyben Wajda életművének méltó összegzéséről van szó.

A film a „huszadik század legjelentősebb lengyel művészéről”, Wladyslaw Strzeminskiről (a ’80-as évek magyar filmjeiből is ismerős Boguslaw Linda alakításában) szól: az ő utolsó 4 évét mutatja be, mely során a szocialista művészetfelfogással szembekerülő, de meg nem alkuvó avantgárd festőt és tanárt fokozatosan ellehetetleníti, végül a nincstelenségbe és a halál szélére sodorja a hatalom. A magyar szemmel is fájóan ismerős, keményvonalas sztálinista világ kíméletlen összegzése az év egyik legfontosabb magyar premierjévé teszi az Emlékképeket.

Wajda egész életében az ideológiák és a kisember szembekerüléséről, illetve a történelem úthengeréről, a viszontagságoktól megnyomorított, szabad életre vágyó lengyelekről mesélt – az Emlékképekben egyesül a két téma, azaz a film egyszerre mutat be egy kegyvesztett embert és szembesít a dicstelen múlttal. Igaz, hogy az előző rendszerben készült Hamu és gyémánthoz, A márványemberhez vagy a Tájkép csata utánhoz képest már nyíltabban beszélhet a rendező, de az sem mindegy, hogy a rendszerváltás utáni nagy szabadságot hogyan használja ki egy történelem iránt érdeklődő, kelet-európai alkotó: a szidalmazáson, rémisztgetésen túl képes-e állítani is valamit. Wajda talán kissé túlságosan sarkítja a figurákat, túldramatizálja a helyzeteket, de egy biztos: az Emlékképek higgadtan átgondolt film, ugyanakkor a hatása alól lehetetlen kivonni magunkat.

Ez elsősorban a szépen felépített forgatókönyvnek és a célirányos, gördülékeny rendezésnek köszönhető: Wajda egészen egyszerű eszközökkel teremti meg és teszi átélhetővé azt a fojtogató légkört, mutatja be azt a felháborító szemellenzősséget és értelmetlen rombolást, amit a történelemkönyvekből jól ismerünk. Az Emlékképekben a diktatórikus rendszer olyan vastagon telepszik rá az élet minden területére, hogy lehetetlen kitérni előle – felejthetetlen vizuális allegória, amikor egy hatalmas vörös vásznat, egy Sztálin-portrét húznak fel Strzeminski ablaka elé, ami lassan vörös fénybe burkolja a szobát, benne a festeni próbáló művészt.

Strzeminski rést vág a vásznon, hogy behatoljon a fény, mire természetesen azonnal beviszik.

A kivételeket nem ismerő, direkt üzeneteket követelő egyen világ szürkesége külsőségeiben is éles ellentétben áll Strzeminski és felesége, a szobrász Katarzyna Kobro élénk színekben tobzódó, felszabadult és az egyértelmű megfejtéseket messziről kerülő művészetével. Hát még elveit tekintve! Nem csoda hát, hogy a negyvenes-ötvenes évek fordulóján egyre jobban kiépülő rendszer előbb megpróbálja jobb belátásra bírni, majd ennek kudarcát látva megtörni, végül szisztematikusan ellehetetleníteni a festőt. Wajda filmjében ez a szisztematikusság a legdrámaibb: ahogyan minden ajtó bezárul Strzeminski előtt, és a férfi mégis tűr, küzd és gerinces marad.

Eredeti ötletként a film a festőé mellett egy másik szemszöget, a két művész kamasz kislányáét is megmutatja – az Emlékképek attól lesz igazán tragikus, hogy a szülők szomorú sorsát, illetve az őket kisemmiző kőkemény világot Nika szemén keresztül (is) látjuk. Az egyéni sorsok felidézésén túl viszont az Emlékképek a művészet és politika káros kapcsolatát, az uniformizálás kiüresítő, korlátozó hatását is ostorozza – amellyel bármiféle aktualizálási kísérlet nélkül is aktuális, vagy inkább: örökérvényű töltetet kap a történet.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. [email protected]

Hirdetés

Hirdetés