Szétdohányzott tüdő az egykor szép pofi és profin korcsolyázó lábak helyett. Hogy az Én, Tonya főszereplője tettes vagy inkább áldozat, kicsit még a film végére is kérdés marad. Miközben minden kritika a proli sportolón rágódik, mintha egyedül a rendező mentené fel a vádak alól.
The rest is history – vagyis a többi már csak történelem; tartja a mondás, és jelen esetben könnyen mondjuk azt, hogy mindezt már láttuk. A híradásokban nem szerepel más, minthogy Tonya Harding (Margot Robbie), az USA vezető műkorcsolyázónője nem sokkal az 1994-es lillehammeri olimpia előtt megverette legfőbb riválisát, Nancy Kerrigant (Caitlin Carver), aki mellesleg – csakhogy még pikánsabb legyen a történet – állandó edzőpartnere és jó barátnője. A Plasztik szerelem rendezője, Craig Gillespie rendező csavart egy kicsit a történeten, de az egész ügy így talán még bizarrabb.
Mert mindenféle rivalizálás ellenére sportban létezik barátság, főleg pont olyan esetekben, amikor a szoros együttműködés mellett látják a belefektetett energiát. Talán ez az a motívum, ami miatt a film – ha fel nem is menti Tonyát – valamennyire relativizálja felelősségét; vagy legalábbis körülnéz a család, a sportág és a média háza táján is. Mindezt egy gondolatra fűzi fel: van ugyan egy rossz hírű, botrányhős, szabadszájú sportoló,
akiről minden rosszat el tudunk képzelni, de igazából csak szeretetre és elismerésre vágyott.
Pont ez az, amit a családtól biztos nem kapott meg: a főszerepet játszó Margo Robbie mellett Allison Janney, az anya szerepe emelhető még ki a kiemelkedő színészi alakítások között. A családot elhagyó apa után az anyai terror évei következtek Tonya óvodás korától egészen addig, hogy szinte még gyerek fejjel férjhez megy. Ahogy az anya mondja: az első férfihoz, aki rád nézett. Ez csak egy az anya rendkívül rideg nevelési eszközei közül. Hideg elutasító szülőként stílusában keveredik az élsportolói versenyistálló attitűd a gyermekét egyedül nevelő, családi életében csak csalódást tapasztaló, de igazából mindenek felett csak önmagát szerető ember képével. Mindennek mozgatórugója akár az anya is lehet. Horribile dictu a film szerint ő ugyanannyira nevezhető bűnösnek, mint végül elítélt lánya.
Van azért itt még érdekesség a családban. Az ifjú férj szociálisan és értelmileg visszamaradt barátja, Shawn (Paul Walter Hauser) aki kicsit túlgondolja saját szerepét. Tonya Harding testőrének tartja magát, aki aztán a film középpontjának lényegi cselekedetét is végrehajtatja: eltöreti Nancy Kerrigan lábát.
Kitér a film az amerikai műkorcsolya szövetségre is, amennyiben Tonya Harding szembemegy minden elvárással, amiket a szövetség saját magáról közvetíteni szeretne. Nem kétséges, hogy a gondolatait sosem cenzúrázó botrányhős, aki még bűnügye előtt is kiverte a biztosítékot a bíróknál, nem közvetíti azt az ideált, amit a mindig kecses és visszafogott, művelt és intelligens műkorcsolyázókról elképzelünk, és amit a sportág láttatni szeretne magáról. A film ezt is kiaknázza, ez pedig a megmutatandó drámán túl a humor forrása is. A szőke kék szemű ideális szépség műkorcsolyázó kislány az anyjától tanult modorban lök arrébb mindenkit a gyakorlópályán, aki útban van, és nem kertel, amikor nem azt a pontszámot kapja, amit szerinte megérdemelne.
És végül kap a filmtől egy bizonyítványt a média is.
„Kell valaki, akit szeretnek, és kell valaki, akit utálnak”
– mondja Tonya, és ezzel jól le is írja saját maga és a média viszonyát ezekben az években. A legjobb persze, ha ez egy és ugyanaz. A valaha volt üdvöske, aki első amerikai nőként megcsinálta a tripla axelt – ezt mondjuk sokszor a szánkba rágta film, hogy biztosan megértsük –, aki nemcsak jó sportoló, de szép is, és szívesen ad autogramot mindenkinek. És most tessék, mit művelt ez a nőszemély… Látjátok feleim szümtükkel. Több se kell a nyilvánosságnak!
Az Én, tonya ügyesen lavírozik. Nem mond ki véleményt, de megengedi az alternatív véleménykifejtést. Többet akar, mint felmondani a bírósági ítéletet, mégis megmutatja a nehezen fékezhető sportolót, aki könnyen elmegy a falig bármiben. Láthattuk ezt a bíróknál, miért ne tenné a sportolótársak között?! Az Én, Tonya tehát nem hibátlan, de szórakoztató alkotás. Néha önismétlő, máskor túl sok háttérismeretet feltételez a nézőktől – Amerikában lehet, hogy mindenki emlékszik a híradásokból, de hozzánk azért kevesebb jutott el –, mégis koherens egészet alkot, amiről mindenkinek meglehet a véleménye. Csakúgy mint magáról a Harding kontra Kerrigan esetről.
